2015. június 26., péntek

Szeretni egy életen át *Silke*



Sziasztok!
Rég jártam erre, talán már meg is feledkeztetek rólam... o.o
Először is minden tanulónak kellemes, élményekben gazdag nyári szünetet kívánok, azoknak pedig, akik dolgoznak, kitartást a meleg napokra. ^^

Mivel nagyon régen jelentkeztem, hoztam nektek egy kis szösszenetet, és remélem, meg tudjátok nekem bocsátani, hogy ilyen ritkán írok nektek.
És szeretném, ha azt is el tudnátok nekem nézni, hogy ez a történet nem Larry...

Nos, remélem élvezni fogjátok!
Ne felejtsetek írni, ha tetszett. ;)

Ja, és még valami...
Bár ezzel eléggé elkéstem, de:
MINDENKINEK NAGYON KÖSZÖNÖM, AKI KOMMENTELT A BELOVED-HOZ!
IGAZÁN BOLDOGGÁ TETTETEK ÉS NAGYON HÁLÁS VAGYOK!

Silke voltam.
Mindenkit ölelek.^^






- Tanár úr? - kérdezte a magas, barna hajú srác meglepetten, bennem pedig megállt az ütő.
- Helló, öhm… - Direkt húztam az időt, miközben megpróbáltam összeszedni magam, és máris egy megfelelő hazugságon törtem a fejem.
- Joshua - segített ki, és mintha egy cseppnyi sértettséget hallottam volna a hangjában. - Mit csinál errefelé ilyen későn? - váltott témát hirtelen, nekem pedig még úgy is összerándult a gyomrom, hogy előre tudtam, ez a kérdés elkerülhetetlen.
- Ó, hát… - kezdtem bizonytalanul, és elfordítottam a fejem, hogy megszakítsam a szemkontaktust.
Sose szerettem hazudni.
- Csak a szemeszterkezdés előtt pár nappal költöztem a városba, azóta pedig teljesen lefoglal a munkám, szóval… - motyogtam. - Az elmúlt két hétben valahogy sosem volt időm arra, hogy felfedezzem a környéket…
“Bár ezt a helyet nagyon is jól ismerem” - tettem hozzá gondolatban, és éreztem, hogy elpirulok a szégyentől.
- Eltévedtem - mondtam gyorsan, és még mindig nem tudtam az átható, kék szemekbe nézni.
- Ha gondolja, szívesen hazakísérem - ajánlotta, és mintha halványan mosolygott volna, mikor a szemem sarkából rápillantottam.
- Azt megköszönném - feleltem, és lediktáltam neki a címem.
Olyan gyorsan el akartam tűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan magyarázhattam volna ki, ha észreveszi, hogy egy melegbár előtt állunk.

- Tehát a tegnap estédet meghiúsította a kedves kis tanítványod - összegezte Levi a hallottakat, miközben az asztal felett átnyúlva a villájával az én tányéromban turkált.
- Mhm - bólintottam, és figyeltem, ahogy teljesen összekutyulja az ebédem.
- Aztán hazakísért... - folytatta elgondolkozva miután végzett, és az arcomat fürkészte, miközben egy darab sültkrumplin csámcsogott enyhén félredöntött, tenyerébe támasztott fejjel.
Megint bólintottam.
- És mivel te frusztrált voltál az újabb elvesztegetett éjszaka miatt, a kanapédon estetek egymásnak.
Már majdnem ismét helyeseltem, mikor felfogtam, hogy mit is mondott.
- Levi! - csattantam fel, aztán idegesen körülnéztem, de szerencsére a kantinban senki sem foglalkozott velünk. - Ne legyél idióta! - szűrtem a fogaim között, és mérgesen néztem rá. - Soha nem tenném rá a kezem a diákjaimra!
- Jó, jó, persze - biccentett, de még csak meg sem próbált úgy tenni, mintha valóban hinne nekem. - De mindegy is. Talán tényleg meg kéne köszönnöm annak a kölyöknek, hogy véletlenül pont arra járt, és megvédte a s… - Gyorsan előrehajoltam ültömben, és a tenyerem a szájára tapasztottam, mielőtt még végigmondhatta volna ezt a mondatot.
- Pofa be! - morogtam. - Még ha úgy is gondolod, hogy senki sem figyel ránk, legalább az iskolában ne beszélj erről ilyen nyíltan!
- Nem mintha érdekelne, hogy hallják - jegyezte meg torz, tompa hangon, és érdektelenül nézett rám, nekem pedig elszorult a torkom.
Lassan elvettem a kezem, az ölembe ejtettem, és a nadrágomon lévő szakadásból kilógó cérnaszálakat kezdtem húzgálni, miközben lehajtottam a fejem.
Fájt, amit mondott, még akkor is, ha tudtam, hogy jogosan haragszik rám.

Levi és én gyerekkori barátok vagyunk, és mindig jól kijöttünk egymással annak ellenére is, hogy abszolúte semmi közös nincs bennünk.
Kiskoromban egyszer, mikor elmentem játszani a többi fiúval, kicsúfoltak az ügyetlenségem miatt, és azt mondták, biztos lány vagyok, végül pedig elsírtam magam, mikor le akarták húzni a nadrágom, hogy megnézzék, tényleg fiú vagyok-e.
- Hagyjatok békén! - kiabáltam, és az apró, törékeny termetem ellenére is megpróbáltam kiszabadulni közülük, még ha jóval jóval kisebb is voltam mindannyiuknál.
Viszont hiába próbálkoztam, a többiek alkotta fal áthatolhatatlannak tűnt.
Már kezdtem feladni, mikor meghallottam az első puffanást, pár pillanattal később pedig a többiek feje felett észrevettem az élénkvörös, addig ismeretlen hajat, ami pillanatról pillanatra egyre közelebb ért. Úgy megdöbbentem, hogy még ellenkezni is elfelejtettem, mikor egy erős, meleg kéz megragadta az enyémet, és kihúzott a körből, ahol addig álltam, aztán maga után kezdett húzni.
- Öö… Izé… - dadogtam, és alig tudtam tartani az iramot, amit azokkal a lábakkal diktált. - Te…
“Ki vagy?” - akartam kérdezni, de a következő pillanatban a lábaim összeakadtak, én pedig orral előre estem volna a kavicsos talajra, ha az ismeretlen fiú nem kap el.
- Jól vagy? - kérdezte, én pedig gyorsan bólogatni kezdtem, de éreztem, hogy nem tudom visszatartani a könnyeim. - Akkor ne sírj - mondta, aztán óvatosan megérintette az arcom, hogy a tenyerével törölje le a könnyeimet.
- Nem vagyok lány - motyogtam szomorúan, a történtekre gondolva, és a nadrágomba töröltem az izzadt tenyerem, ő pedig valamiért figyelmesen nézte a mozdulatot.
- Tudom - mondta, és a hangja valahogy zavartnak tűnt. - Nincsenek ilyen szép lányok… - motyogta, aztán elfordult, és egyszerűen ott hagyott.
Később kiderült, hogy egy utcával arrébb abba a házba költöztek, ami a telekszomszédunk volt, így csak egy kerítés választott el minket. Később pedig már az sem… (Mivel én nem tudtam átmászni, Levi meglazított pár csavart, hogy csak félre kelljen húznom a léceket ahhoz, hogy átmehessek hozzá.)
Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
Bár ő majdnem négy évvel idősebb nálam, nem tanult tovább, miután elvégezte a középiskolát, inkább dolgozott, amíg én is befejeztem, utána pedig együtt jött velem az egyetemre, hogy tanárok legyünk, majd miután sikeresen lediplomáztunk, olyan iskolát kerestünk, ahova mindketten mehetnénk. Aztán felvettek minket erre a helyre, úgyhogy egy hét alatt összepakoltunk és közös lakást béreltünk. Felhőtlenül boldog voltam, hiszen csak napok kérdése volt, hogy a legjobb barátommal önálló életet kezdjünk, miközben álmaim munkáját végzem.
Éppen a búcsúbulinkra igyekeztem, mikor hívást kaptam.
Telefonon értesítettek arról, hogy az apám, aki két éves koromban elhagyta az anyámat és engem, meghalt, és mi megörököltük az összes adósságot, amit az utóbbi években felhalmozott. Földbe gyökerezett a lábam a magas számtól, amit az ügyvéd mondott, és még akkor is csak bámultam magam elé, mikor a telefon már percek óta csak üresen búgott a fülembe. Teljesen kétségbeestem, és az este folyamán valami hihetetlenül nagy ostobaságot műveltem.
Mindenki lefagyot, mikor betántorogtam Leviék ajtaján, én viszont fel sem fogtam, hogy éppen a mi tiszteletünkre rendezett party kellős közepére sétáltam be.
- Hé, mi a baj? - Csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam a számomra mindenkiénél kedvesebb hangot és megéreztem a meleg érintést a vállamon.
Lassan visszatértek a gondolataim, és éreztem, ahogy a szemeimet könnyek futják el, ő pedig szavak nélkül is tudta, hogy most egyedül csak vele szeretnék lenni, ezért mindenkitől elnézést kért és kivezetett a hátsó udvarra.
- Mi történt? - kérdezte óvatosan, miután leültetett a kert végében lévő padra, ő pedig elém guggolt, és a térdemre fektette a tenyerét.
Pont, mint kicsi korunk óta mindig, mikor nagyon magam alatt vagyok.
Belenéztem a smaragdzöld szemekbe, és az a lágy, aggódó tekintet kibillentett az egyensúlyomból, én pedig gondolkodás nélkül hajoltam előre, öleltem át a nyakát és tapadtam a szájára.
Éreztem, ahogy a vállai megfeszülnek, és teljesen ledermed, de mielőtt még egészen kitisztult volna a fejem, hirtelen viszonozta a csókom.
Finoman, gyengéden kóstolgatva, aztán egyre merészebben, mégis a legkisebb erőszakosság nélkül, bármikor készen arra, hogy leálljon, ha azt mondom.
Végül lassan elváltunk egymástól, én viszont nem tudtam ránézni, ehelyett a földet tüntettem ki a figyelmemmel. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Sajnálom - suttogtam, és óvatosan elhúztam a kezeimet is. - Én… - kezdtem, de még magam sem tudtam, mit akarok mondani, mikor Levi közbevágott.
- Felejtsük el, igaz? - kérdezte színtelen hangon, és abban a pillanatban egyáltalán nem tudtam, mire gondolhat, hiába fürkésztem az arcát, ezért csak gondolkodás nélkül, némán rábólintottam. - Megnyugodtál?
- Igen - mondtam, és kényszerítettem magam arra, hogy figyelmen kívül hagyjam a gyomrom, ami golflabda méretűre zsugorodott.
Halványan elmosolyodott, mintha azt mondaná, “örülök, hogy segíthettem”, aztán felállt, megfogta a kezem, és ráérősen visszasétált velem a házba, ahol már mindenki kíváncsian, aggódva várt minket.
Rögtön kérdésekkel kezdtek bombázni, amint beléptünk az ajtón, és mindenki azt akarta tudni, hogy miért voltam olyan állapotban. Egyáltalán nem tudtam kezelni a helyzetet. Ezt Levi pedig minden bizonnyal észrevette, mivel hangosan kijelentette, hogy épp most szakított velem a barátnőm, és még érzékenyen érint, úgyhogy ne faggatózzanak. Ezután senki sem kérdezett többet, én pedig, hála Levinek, egy éjszakára meg tudtam feledkezni mindenről.
Még saját magamról is…


- Sajnálom - motyogtam, és az a cérnaszál most valahogy tényleg nagyon érdekesnek tűnt.
- Mit sajnálsz? - kérdezett vissza egykedvűen, és ez a hangnem egyértelműen mutatta, mennyire mérges is volt valójában.
- Azt, ami a búcsúztatón történt - mondtam halkan, és még mindig nem voltam képes a szemébe nézni.
- És mi is történt pontosan? - Erre már felkaptam a fejem, és kétségbeesett pillantást vetettem rá, de ő csak várakozásteljesen nézett vissza.
- Nem várhatod el, hogy ennyi ember között kimondjam azokat a szavakat.
“Leitattalak, aztán kihasználtam a helyzetet és lefeküdtem veled, miközben te valószínűleg azt sem tudtad, hogy a partnered nő-e vagy férfi.”
Nem. Ezt határozottan képtelen lennék kimondani.
- Nem kell mondanod semmit - törte meg a köztünk beállt kínos csendet egy mély sóhajjal. - És ne vágj már ilyen gyámoltalan képet! - mondta, aztán motyogva még hozzátette: - Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy én vagyok a rossz…

- Ha valakinek kérdése van a mai anyaggal kapcsolatban, négyig itt vagyok, szóval a tanáriban addig bármikor megtalál - fejeztem be az órát, mikor megszólalt a csengő, aztán lassan az asztalon lévő papírokat kezdtem rendezgetni.
Vajon ma is együtt megyünk haza Levivel, ahogy eddig mindig?
Vagy ma nem vár meg, mert összevesztünk?
Összevesztünk egyáltalán?
- Tanár úr - zökkentett ki a gondolataim közül egy hang, én pedig ijedtemben elejtettem a kezemben tartott papírhalmot.
- Ó, Joshua. Kérdésed van? - kérdeztem oda sem figyelve, miközben leguggoltam.
- Igen - nyújtott felém egy lapot, én pedig hálás pillantást vetettem felé, mielőtt érte nyúltam. - Eljönne velem vacsorázni?
Megakadtam a mozdulat közben és csak kővé dermedve bámultam rá.
- Hogyan?
“Biztos csak félreértettem valamit” - ismételgettem magamban.
- Eljönne velem vacsorázni valamikor? - ismételte teljesen nyugodtan, és ezzel egy pillanat alatt lerombolta azt a naiv gondolatomat, hogy csak a hallásommal van baj.
- Öhm, hát… Ez, izé… - dadogtam. Hirtelen nem tudtam, hogy kellene reagálnom.
- Kész vagy már?
Levi a terem ajtajában állt hanyagul az ajtófélfának támaszkodva, és kiismerhetetlen pillantást vetett a szőke hajú srác felé, aki csak egy pajzán mosollyal válaszolt.
- Tanár úr - biccentett, én pedig teljesen ledöbbentem attól a szemtelen hangnemtől, amit megütött, de látszólag a provokált fél egyáltalán nem foglalkozott vele.
- Akkor jössz? - hagyta Levi figyelmen kívül az “üdvözlést”, és mogorván nézett rám.
- Ah, igen. Persze - feleltem, és mindent a táskámba dobáltam. - Sajnálom, Joshua, de mára már van programom - füllentettem, és bocsánatkérő pillantást küldtem felé, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott és azt mondta:
- Megértem. Menjen, nehogy elmenjen a fuvarja - intett a távolodó alak felé.
Valahogy nem tetszett az a mindentudó arckifejezés, amivel rám nézett.
Gyorsan elköszöntem, és a távolodó Levi után futottam, aki időközben ráunt a várakozásra, ezért inkább otthagyott kettesben a sráccal.
- Hé, várj már! - szóltam utána, de hiába. Még csak lassítani sem volt hajlandó.
- Miért nem utasítottad vissza? - kérdezte hirtelen, mikor mellé értem.
- Hogy?
- Miért nem utasítottad vissza? - A hangja valahogy furán csengett, mintha csak erőszakkal tudná visszafogni, és nekem fogalmam sem volt, hogy mivel idegesítettem fel.
- Dehát visszauta… - ellenkeztem volna, de félbeszakított.
- Nem, nem utasítottad vissza - jelentette ki. - Csak kibújtál a mai alkalom alól, de a kedvét nem vetted el attól, hogy közeledjen feléd.
- És mégis hogyan kellett volna úgy kikosaraznom, hogy ne törjem le? - vontam kérdőre. Kezdett felmenni bennem a pumpa, attól a szemrehányó tekintettől. - Biztos sok bátorságára volt szüksége, hogy elém álljon és meghívjon, hiszen mindketten férfiak vagyunk, és nem tudhatta, hogyan fogok reagálni. Mellesleg az osztályfőnöke is vagyok - hangsúlyoztam. - Még évekig tanítani fogom, ő mégis kockáztatott azzal…
- Bátorságra a nagy francokat! - csattant a mély hang, én pedig megrezzentem a hirtelen kitöréstől. - Az a srác mindenkinek csapja a szelet, aki akár csak egy kicsit is vonzó, és a következményekre aztán biztosan nem gondol! Hol érdekli őt, hogy az osztályfőnöke vagy, amíg beléd rakhatja a farkát?!
Teljesen ledöbbentet.
- Miért vagy ilyen dühös? - nyögtem zavartan.
Nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen sose szokta ennyire felkapni a vizet. Mindig azt mondja, a legtöbb ember nem éri meg a fáradtságot, hogy felhúzza magát rajtuk, most viszont egy egyszerű középiskolás miatt dühöngött, akit még csak két hete ismer.
- És honnan tudsz róla ennyi mindent? - faggatóztam tovább.
Valami nyugtalanított ezzel az egésszel kapcsolatban, és mikor válasz helyett ő csak kínosan félrefordította a fejét, villámcsapásként ért a felismerés.
- Lefeküdtél vele… - suttogtam elképedve, és ez inkább volt kijelentés, mint kérdés. Nem kaptam választ. - Te jó ég! - motyogtam, és meghökkenve néztem rá. - Képes voltál megvádolni azzal, hogy lefeküdnék a tanítványaimmal, pedig az egyetlen, aki valóban képes ilyesmire kettőnk közül, az te vagy!
Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül hang nélkül visszacsukta, én pedig egy apró sóhajjal sarkon fordultam, és otthagytam őt.
A mellkasom összeszorult, a fejemben pedig ide-oda cikáztak a gondolatok, és az a hihetetlenül kellemetlen, utálatos érzés sem akart megszűnni, hiába próbáltam elnyomni magamban.
Az az érzés, amit tizenegy éves koromban is éreztem, mikor Levinek először volt barátnője, csak akkor még nem ismertem fel.
Az az érzés, ami azóta mindig súlyos teherként nehezedik rám, minden egyes alkalommal, mikor Levi nem az én kezemet fogja, hanem valaki másét.
Mikor nem engem ölel, hanem valaki mást.
Mikor nem én vagyok az, aki a legfontosabb számára, hanem valaki mást.
Ez a szörnyű érzés a féltékenység.

- Jól van, jól van... Nyitom már! - kiabáltam, és fáradtan megdörzsöltem a szemem, miközben az ajtó felé sétáltam. - Normális vagy? - kérdeztem ingerülten, miután kinyitottam az ajtót, majd anélkül, hogy akár csak egy pillantást vettetem volna a látogatómra, a konyha felé vettem az irányt. - Ne várd meg, hogy beinvitáljalak - szóltam még hátra a vállam felett, mielőtt bementem volna a konyhába.
Miután a faliórára nézve megállapítottam, hogy felesleges lenne visszaaludnom, a kávéfőzőhöz léptem és megszokásból két bögrét vettem le a polcról, mielőtt a kapszulákért nyúltam volna.
- Köszönöm - biccentettem, és elvettem a felém nyújtott dobozt.
- Örülök - mondta Levi, mikor a kezébe nyomtam a bögréjét, és a hangja valóban megkönnyebbültnek hangzott.
Azt akartam mondani, hogy “egy eszpresszó azért nem ennyire nagy szám”, de az a nyugodt, mégis komoly tekintet, amivel rám nézett, a torkomra forrasztotta a csípős megjegyzéseket.
- Minek örülsz? - érdeklődtem zavartan, és képtelen voltam megszakítani vele a szemkontaktust, mert rabul ejtettek azok a hihetetlen smaragdzöld szemek.
- Annak, hogy már nem vagy dühös - felelte őszintén, bennem pedig megmozdult valami. - Aggódtam, hogy még ha el is jövök, talán nem nyitsz nekem ajtót, de ehelyett finom kávéval fogadsz - mosolyodott el, én pedig újra rácsodálkoztam, hogy mennyire megfiatalítja, mikor igazán, szívből mosolyog.
Valahogy olyan ártatlannak tűnik…
- Beállítasz ide hajnalok hajnalán, aztán képes vagy így nézni rám - motyogtam tehetetlenül. - Semmi, semmi - legyintettem kérdő tekintetére, aztán lemondóan sóhajtottam. - Ülj le, amíg elkészülök - vettem az irányt a fürdőszoba felé.
- Ma nem tudunk együtt menni - szólt utánam, én pedig megtorpantam a küszöb előtt. - Van egy kis elintézni valóm, mielőtt bemegyek az iskolába - mondta bocsánatkérően. - Ezért is jöttem ma korábban - magyarázta.
- Ó… - nyögtem.
“Meglehet, én természetesnek vettem, hogy ma is együtt megyünk, de ez még nem jelenti azt, hogy Levi is így gondolta” - emlékeztettem magam, és hirtelen egy új gondolat körvonalazódott a fejemben.
- Joshuaval találkozol? - csúszott ki a számon, de szinte azonnal meg is bántam, mivel a hangom számonkérően hangzott. - Mindegy! - legyintettem gyorsan. - Ehhez semmi közöm - tettem még hozzá.
- Nem vagyunk együtt - válaszolt a kérdésemre, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem, és jelentőségteljesen nézett rám.
Nem tetszett ez a tekintet. Így teljesen olyan volt, mintha magyarázattal tartozna nekem azért, mert lefeküdt valakivel.
Pedig mi csak barátok vagyunk. Nem tartozik sem elszámolással, sem bocsánatkéréssel…
“Akkor ne viselkedj úgy, mint egy féltékeny idióta!” - emlékeztettem magam gondolatban.
- Csak egyszer feküdtünk le egymással - folytatta, miután továbbra sem szólaltam meg. - Az volt az első és egyben az utolsó alkalom is - bizonygatta.
Ettől valamiért egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam.
- Akkor miért csináltad? - tudakoltam.
Hiába voltam tisztában vele, hogy abba kéne hagynom, nem tudtam gátat szabni a kérdésnek.
- Az… - kezdte, de hirtelen elhallgatott, és tanácstalanul nézett rám. - Csak úgy megtörtént.
- Csak úgy megtörtént? - visszhangoztam, és tisztán hallható volt a hangomban a hitetlenség.
Bólintott, én pedig valóban láttam rajta, hogy nem tud többet mondani.
Vagyis inkább nem akar.

- Az az idióta… - dünnyögtem egy hatalmas ásítás után a folyosón sétálva, és megdörzsöltem az arcom. - Egy órával korábban jött reggel, ahhoz képest, mintha az ébresztő keltett volna, és most emiatt olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok rendesen órát tartani - zsörtölődtem.
- Öhm, elnézést… - állított meg egy félénk, halk hang, én pedig érdeklődve fordultam a lány felé, aki az egyenruhája szoknyáját gyűrögetve, feszengve állt előttem.
- Heló, Patricia - köszöntem, és kedvesen rámosolyogtam, hátha ezzel oldani tudom egy kicsit a helyzetet, ehelyett azonban az eddig is pirospozsgás arca mélyebb árnyalatot öltött.
Patricia az én osztályomba jár, szorgos és nagyon elkötelezett, ami a tanulmányait illeti, emellett pedig döbbenetesen félénk és eléggé hiszékeny is, így az osztály díváinak egyik legfőbb célpontja. És eléggé valószínű, hogy érzéseket táplál irántam, mióta az évnyitó napján megvédtem őt a többiek szemétkedésétől.

Véget ért az igazgató beszéde, így minden osztály a saját termébe tartott, hogy az osztályfőnökök beszélhessenek az osztályaikkal.
- Most fognak bemutatni az új osztályomnak… - motyogtam, és idegesen tördeltem a kezeim. - Ráadásul végzősök! Ki bízna egy végzős osztályt egy ilyen zöldfülűre, mint én? - nyafogtam, Levi pedig türelmesen hallgatott, és egy halvány mosoly táncolt az ajkain, ami nem tudta elkerülni a figyelmem. - Ne nevess! - dörrentem rá, és összeráncoltam a szemöldököm.
- Nem nevetek - emelte a kezeit védekezően maga elé. - Csak hihetetlenül édes vagy… Egyszerűen nem lehet kibírni vigyorgás nélkül - mondta, és a szája fültől fülig szaladt.
- Nevetsz - jelentettem ki, és gondterhelten sóhajtottam.
- Ugyan már! - váltott komolyra, és elém lépett. - Ne aggódj! - tette a vállamra a kezét, és határozottan nézett a szemembe. - Hidd el nekem, az osztályod imádni fog! - állította teljes meggyőződéssel, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. - És ne kezdd megint, hogy miért nem nekem adták az osztályt! - figyelmeztetett, mikor szólásra nyitottam a számat. - Az előző osztályfőnök azért bízta rád őket, mert úgy gondolja, hogy megbirkózol a feladattal, és jó utódja leszel. Nekem bezzeg azt mondta, hogy “egy ilyen erkölcstelen fiatalember nem fog jó példát mutatni a következő generációnak” - idézte, és sértett fintorra húzta a száját. - Mégis mit jelentsen az, hogy “erkölcstelen”? Maga vagyok a megtestesült erkölcsösség! - emelte vállmagasságba ökölbe szorított kezét, és elnézett valahova a távolba, miközben az állát ráncolta, én pedig nem bírtam tovább visszatartani a nevetést egy ilyen nevetséges póz láttán.
“Mint valami béna szuperhős.”
- Köszönöm, Mr. Erkölcsösség - kuncogtam, miután sikerült valamennyire lecsillapodnom. - Most már sokkal nyugodtabb vagyok - mosolyogtam rá hálásan, amit ő egy félmosollyal viszonzott.
- Picsába… - morogta pár perc után, majd hirtelen megtorpant, és sarkon fordult. - Várj itt egy pillanatot, oké? A kocsiban hagytam a telefonom - mondta, mielőtt még bármit is reagálhattam volna. - Mindjárt itt leszek, el ne menj! - kiáltotta még hátra a válla felett, aztán lekanyarodott egy másik folyosóra, én pedig szó nélkül a falhoz sétáltam, nekitámaszkodtam, és arra fordultam, amerre Levi egy pillanattal azelőtt eltűnt.
A hirtelen beállt csendben kis idő elteltével nem túl távoli zajra lettem figyelmes, úgyhogy a néma ígéretemet megszegve arrébb sétáltam, és belestem a terembe, ahonnan a hangokat hallottam.
Három lány állt a terem elején, és elég volt egy pillantás, hogy megértsem a szituációt.
- Kérlek, adjátok vissza! - könyörgött az alacsony, barna hajú, és hunyorítva, előrenyújtott kezekkel próbálta visszaszerezni a szemüvegét.
- Kérlek, adjátok visszaaa - utánozta a vöröske, és gúnyosan elvigyorodott, majd az egyik szépen manikűrözött körmével megpöckölte az áldozatuk homlokát.
- Ha szeretnéd, akkor térdelj le és könyörögj! - vihogott a másik, és ez a nevetés majdnem olyan idegesítő volt, mint az, ahogy hangosan csámcsogva rágózott, miközben egy hidrogénszőke hajtincsét csavargatta.
- Ez… - kezdte sírós hangon a meghunyászkodott fél, és ez volt az a pont, ahol nem tudtam tovább csendben maradni.
- Erre igazán semmi szükség - szólaltam meg, és elindultam a kis társaság felé. - Csak adjátok neki vissza, utána menjetek, nehogy elkéssetek a megbeszélésről a tanárotokkal - mosolyogtam, és próbáltam minél meggyőzőbben nézni rájuk.
- Cö - adtak hangot a nemtetszésüknek, de minden további nélkül, csípőriszálva távoztak, miután a fekete keretes szemüveget a kezembe nyomták.
- Tessék - nyújtottam a tulajdonosának.
- Köszö… - kezdte, viszont megakadt a szó közepén, miután a látása kitisztult, és az arcomra nézett. - Nagyon szépen köszönöm! - hadarta, és zavarában megemelkedett a hangja.
- Ugyan, nincs mit.
Kezdtem kínosan érezni magam, mikor már percek óta csak bámult rám. Úgy nézett ki, mint aki mondani akar valamit, végül azonban hiába nyitotta ki többször is a száját, nem szólalt meg, én viszont minden egyes másodperc elteltével egyre jobban feszengtem.
A tekintete olyan volt, mintha a vesémbe akarna látni. Hátborzongató.
- Hát itt vagy! - vetett véget a kényelmetlen helyzetnek Levi, aki mogorván nézett rám, mikor felé fordultam, én viszont ezzel mit sem törődve siettem felé, és már majdnem a nyakába ugrottam, mikor ráeszméltem, hogy nem vagyunk egyedül.
- Sietnünk kell, vagy elkések - ragadtam karon, és elindultam vele az ajtó felé. - Te is menj a termetekbe, nehogy baj legyen belőle - fordultam még a lány felé, aki továbbra is ugyanúgy bámult rám.
Végül csak bénán intettem egyet, és elsiettem, magam után húzva Levit is.
- Megmentettél… - sóhajtottam megkönnyebbülten, és fáradtan dőltem az izmos karnak, teljes testsúlyomat Levinek támasztva, aki egy szó nélkül kísért el így a teremig.

- Mit szeretnél? - kezdeményeztem, hátha ezzel kicsit megkönnyítem a dolgát. - Esetleg nem értesz valamit? - Igazából nem gondoltam, hogy tényleg emiatt keresett fel, de hát a remény hal meg utoljára.
- Igen. Vagyis nem. Mármint… Mindent értek - nyökögött. - Csak… Szeretem magát! - És bumm, bele a közepébe.
- Ó! - Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, azonban így sem tudtam, mit kellene mondanom egy ilyen helyzetben. - Igazán megtisztelő, hogy így érzel irántam, és köszönöm, hogy bevallottad nekem az érzéseidet, de… - Nem tudtam, hogyan kellene folytatnom.
Mégis mi a frászt kellene mondanom? Úgy néz rám, mint akinek éppen most törik össze a szívét. De miért? Hiszen csak egyszer beszéltünk, és az sem volt több pár mondatnál. Akkor mégis miért néz rám ilyen kétségbeesetten?
Mit kellene tennem? Levi mit tenne?
“Levi!” - ismételgettem gondolatban, és kimondtam, ami az először eszembe jutott:
- Sajnálom, már valaki mást szeretek.
Úgy gondoltam, később is ráérek majd azon őrlődni, vajon miért pont ezek a szavak hagyták el a számat, és miért dobbant tőlük nagyot a szívem.
- Vajon Levi már hazament? - motyogtam, és a karórámra néztem. - Csak három óra van. Talán még pont elkapom, ha sietek - kaptam fel a táskám az asztalomról, aztán sietősen elköszöntem a kollégáimtól, és kiviharzottam a tanáriból, hogy Levi keresésére induljak.
Negyed óra elteltével, mikor már épp kezdtem feladni, hirtelen hangokat hallottam a közelből. Úgy gondoltam, teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy megtaláljam, ezért elindultam a beszélgetés irányába, de mikor közelebb értem megtorpantam a terem előtt.
- Mégis miért engedelmeskednék? - Ez a pimasz, minden tiszteletet nélkülöző hang egyértelműen Joshuahoz tartozott.
- Na, ide figyelj! - Az ideges, kissé mogorvának hangzó pedig Levihez. - Nem érdekel, hogy miért hívtad el vacsorázni.
“Rólam van szó?” - döbbentem meg, és feszülten kezdtem hallgatni a beszélgetést.
- Egyáltalán nem érdekelnek a szándékaid - jelentette ki Levi nyersen, és a hanglejtése valahogy elég baljóslatú volt. - Az sem érdekel, ha ő életed szerelme, aki nélkül képtelen lennél élni - folytatta cinikusan. - Csak az számít, hogy meg ne lássalak mellette még egyszer.
- De tanár úr, mi van, ha én tényleg képtelen lennék nélküle élni? - kérdezett vissza a diák, és a hangja kiismerhetetlen volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy komolyan gondolja-e.
- Az már a te gondod - válaszolta Levi közönyösen, és szinte láttam magam előtt az arcát, miközben ezt mondja. Tényleg egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lenne akkor.
- Milyen kegyetlen - nevetett fel Joshua. - Melo biztos nem örülne neki, ha tudná, hogy ilyeneket mond az egyik diákjának. - Már akkor tudtam, hogy átlép egy határt, mikor a nevemet olyan hangon ejtette ki, ami már felért volna egy szexuális zaklatással. - De most komolyan… - folytatta, a hangja viszont most nem szemtelen volt, sokkal inkább zavartnak tűnt. - Miért nem mondja meg neki, hogy szereti? - érdeklődött, és volt valami furcsa a hangjában. - Már időtlen idők óta titkolja előle, pedig minden egyes napot együtt töltenek. Nem fáradt még bele?
Tágra nyílt szemekkel, bambán meredtem magam elé, és a hátamat a falnak vetettem.
Kellett egy kis idő, mire fel tudtam dolgozni a hallottakat.
- Neked ehhez semmi közöd - morogta Levi hosszú másodpercek elteltével.
Hallottam a közeledő lépteket, de mire felfogtam, el kéne onnan tűnnöm, ő már előttem is állt, és döbbenten nézett rám, én pedig csak annyit tudtam tenni, hogy szerencsétlenül bámultam rá vissza.
- O-ó - jelent meg Joshua is az ajtóban, és mintha egy elégedett mosolyt láttam volna az arcán, de nem tudtam neki elég figyelmet szentelni, mert a következő pillanatban Levi egy ideges szusszantás után karon ragadott, és magával húzott. - Sok szerencsét! - kiáltotta utánunk a diákom, és mikor hátrafordultam, ő vigyorogva felmutatta a hüvelykujját.
Nem is látszhatott volna rajta jobban, mennyire jól szórakozik a kialakult helyzeten.

A lakásom felé vezető úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, majd miután felértünk, akkor is csak csendben leültetett a kanapéra, ő pedig a szemben lévő fotelba ült. Nem szólt egy szót sem, a csend pedig kezdett egyre nyomasztóbbá válni.
Végül nem bírtam ki, hogy meg ne szólaljak, holott fogalmam sem volt, mit akarok mondani.
- Öhm… - kezdeményeztem, de nem tudtam, hogyan kellene folytatnom.
- Mennyit hallottál?
Nem tudom mit vártam, mit fog majd először kérdezni, de a kérdés elhangzása után egyértelműen úgy éreztem: “én erre még egyáltalán nem állok készen”.
- Hát… Sokat? - kérdeztem vissza, de rögtön meg is bántam, mikor ingerülten nézett rám. - Ööö… Onnantól kezdve mindent, hogy téged nem érdekelne az sem, ha Joshua nem tudna nélkülem élni - motyogtam, és tényleg megbántam, hogy nem futottam el, mielőtt észre vett volna.
- Picsába - sóhajtotta gondterhelten, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. Úgy nézett ki, mint akit már az teljesen lefárasztott, hogy eddig csak csendben ült velem szemben.
“Nem fáradt még bele?” - Váratlanul bevillant a kérdés, amit Joshua tett fel Levinek, és egyszerre megértettem, hogy mit értett ez alatt.
- Ami azt illeti… nem egészen értem ezt az egészet - kezdtem bizonytalanul, és úgy helyezkedtem, hogy teljesen Levi felé forduljak. - Szóval… Elmagyaráznád nekem? - kértem.
Erőszakkal kellett visszafognom magam, nehogy tördelni kezdjem az ujjaimat, ezzel elárulva, mennyire ideges vagyok amiatt, hogy vajon mi fog ezután történni, bár nagyon valószínű, hogy minden erőfeszítésem hiába való volt, mivel Levi úgy nézett rám, mint aki pontosan tisztában van vele, mi jár a fejemben.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? - kérdezte kis idő elteltével, színtelen hangon. - Ha egyszer belekezdek, utána már nem lesz visszaút - figyelmeztetett, és én megértettem, mit csinál.
Adott egy utolsó lehetőséget, hogy elmeneküljek valami elől, ami valószínűleg megváltoztatja mind a kapcsolatunkat, mind az életünket.
Valójában szerettem volna megtenni. Egy pillanatig arra gondoltam, sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen hazaküldeném Levit, és úgy tennék, mintha sosem hallottam volna semmit.
Úgy gondoltam, sokkal könnyebb lenne, ha minden maradna a régiben, de aztán ránéztem Levi merev, kifejezéstelen arcára, és észrevettem, hogy az alsó ajkát jobb oldalt kissé beszívta. Biztos voltam benne, hogy fájdalmasan erősen harapott rá. Talán még a vére is kiserkent tőle. Ezután a szemem sarkából véletlenül megláttam, ahogy a combja mellett ökölbe van szorítva a keze, ez a két dolog pedig elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek, semmi nem lenne egyszerűbb attól, ha most elfordítanám a tekintetem.
Talán én tudnék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de Levi?
Ő vajon képes lenne továbbra is elfojtani magában mindent?
És még ha képes is lenne rá, megtudnám tenni vele azt, hogy megvárom, míg teljesen felemészti őt valami, míg én élem tovább a békés kis életem?
Határozottan képtelen lennék rá.
- Kérlek, mondj el mindent!
Döbbenten nézett rám, mint aki biztos volt benne, hogy inkább a szőnyeg alá söpröm a dolgot, és kis idő elteltével is csak tátogni volt képes, így felálltam, hozzá sétáltam, majd elé térdeltem, a kezem az öklére simítottam, és türelmesen néztem a szemébe, miközben lágyan mosolyogtam rá.
Eddig mindig én szorultam támaszra, Levi pedig mindig ott volt, hogy megnyugtasson és támogasson. Viszont most először én voltam az, akinek támaszt kellett nyújtania, úgyhogy mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy megkönnyítsem a dolgát.
- Hol kezdjem? - motyogta tanácstalanul. Úgy tűnik, ő sem állt készen erre a beszélgetésre.
- A legelején - tanácsoltam, ő pedig belekezdett, miután egy kis ideig elgondolkodva nézett maga elé:
- Mint azt te is tudod, a szüleim sosem ítélték el a másságot, és gyerekkorom óta azt tanították nekem, hogy a szerelem két férfi vagy két nő között is ugyanolyan, mint egy férfi és egy nő esetében. Ezért nem is gondoltam furcsának soha, hogyha éppen nem egy lány, hanem egy fiú keltette fel az érdeklődésemet. Mire kilenc éves lettem, megértettem, hogy nem mindenki gondolja úgy, ahogy a családom, ezért óvatosabban viselkedtem, mikor megtetszett valaki. Azon a nyáron találkoztam veled és… - akadt el egy pillanatra, de biztató tekintetem láttán folytatta: - Szerelem volt első látásra - nyögte ki, mintha el sem hinné, hogy tényleg kimondja. - Miután arrébb húztalak a többi gyerektől, és jobban is megnéztelek, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy szorosan magamhoz öleljelek. Másra sem vágytam jobban, minthogy letöröljem a könnyeidet, és majdnem meg is tettem, de te olyan ártatlanul néztél rám a hatalmas, tengerkék szemeiddel, hogy attól féltem, megijesztenélek, ezért inkább otthagytalak, mielőtt valami olyat teszek, amit később megbánok - mesélte, és kezdett ellazulni, ahogy felidézte ezeket az emlékeket. - Eleinte persze nem tudtam, mit is érzek, az évek elteltével viszont, mikor már kitörölhetetlenül az életem része voltál, felismertem az érzéseim. Először megpróbáltam valahogy eltörölni magamból őket, hiszen féltem, hogy ezzel tönkretenném a kapcsolatunkat - mondta, és a hangja fájdalmasan csengett, nekem pedig elszorult a szívem. - Így hát randizgatni kezdtem, viszont sehogy sem tudtam megmásítani az irántad érzett érzéseimet. Végül feladtam a próbálkozást, és eldöntöttem, hogy mikor belépsz a pubertás korba, bevallok neked mindent. Az idő viszont hihetetlenül gyorsan telt, én pedig mindig csak halogattam a dolgot, és mire végre összeszedtem a bátorságom, addigra te szereztél magadnak egy barátnőt, elvesztetted a szüzességed, és vidámabbnak tűntél, mint valaha. Mikor láttam azt a felhőtlen mosolyt az arcodon, úgy gondoltam, mellettem talán nem tudnál ilyen boldog lenni - ismerte be elgyötörten. Megszorítottam a kezét, mert egy pillanatra úgy nézett ki, mintha már az emléktől is majd’ elsírná magát. - Soha nem lettem volna képes arra, hogy elrontsam a boldogságod, ezért inkább jó mélyre eltemettem magamban az érzéseimet, és továbbra is melletted maradtam, mint a barátod. Azt gondoltam, ez is elég lesz ahhoz, hogy boldog legyek, hiszen a te boldogságod számomra a legfontosabb.
Minden idegvégződésemmel rá figyeltem, amíg beszélt, és minden egyes érzést láttam, ami átsuhant az arcán, és amiket most meg sem próbált elrejteni előlem.
Az azzal szembeni tehetetlensége, hogy szeret, holott úgy érzi, nem helyes, a kínzó féltékenység, mikor valaki másra mosolyogtam helyette, és a fájdalom, amiért minden próbálkozása ellenére is képtelen volt elfelejteni.
És látom rajta, hiszen már régóta ismerem, hogy milyen boldog, amiért most a kezét fogom, és amiért ilyen közel vagyok hozzá. Folyton lopott pillantásokat vet az összekulcsolt ujjaink felé, mintha el sem hinné, hogy a hallottak után is fogom még a kezét.
Most először teljesen leengedte előttem a védőfalat, ezért pontosan látom, mennyire bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ezután. Hogy vajon mit fogok reagálni.
Eltaszítom? Vagy inkább magamhoz ölelem? Esetleg azt mondom, “maradjunk csak barátok”?
Azzal, hogy elmondhatta ezt nekem, nagy kő gördült le a szívéről, ugyanakkor a helyére egy szikla nehezedett, és azt a sziklát nekem kell levennem onnan.
- M-mi a baj? - kérdezte döbbenten, én pedig akkor eszméltem rá, hogy a szememből kicsordult pár könnycsepp, miközben a szemeibe néztem. Valahogy fel sem tűnt.
- Semmi - mosolyodtam el, és a szabad kezemmel megtöröltem az arcom. - Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam neked, miközben fogalmam sem volt róla, hogy így érzel irántam.
- Ne érezd magad rosszul emiatt! - mondta lágyan, és már megszokásból az arcomhoz nyúlt, hogy letörölje a könnyeket, amik az előzőek helyére érkeztek.
“Ne érezd magad rosszul emiatt” - ismételtem, és elöntötte a melegség a mellkasom.
- Még most is csak azt tartod szem előtt, hogy nekem jó legyen - motyogtam szinte hangtalanul, és felálltam, mert már kezdett elzsibbadni a lábam.
Levi valószínűleg félreértette a mozdulatot, mert egy pillanatra megszorította a kezem, és feszülten figyelte, hogy mit fogok csinálni ezután. Talán máris biztos volt benne, hogy a következő pillanatban elengedem a kezét, és hazaküldöm, mondván “én ebből nem kérek”.
Egy pillanatra bevillant, milyen arcot vágna, ha tényleg elküldeném, és teljesen biztos voltam benne, hogy nem akarok ilyen fájdalmas kifejezést látni az arcán. Sem most, sem máskor.
Úgyhogy inkább hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe huppantam, a combjaimra ejtettem összekulcsolt kezeinket, és az ujjaival kezdtem babrálni.
- Nem tudom biztosan, hogy ez szerelem-e - kezdtem, és úgy helyezkedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Azt viszont tudom, hogy te vagy a legfontosabb ember az életemben - jelentettem ki. Mindig azt hittem, nehezemre esne bárkihez is ilyen őszintének lennem, most viszont kikívánkoztak belőlem ezek a szavak. - Szóval miért nem próbáljuk meg?
A szavaimat néma csend követte, ennek ellenére nem állt szándékomban siettetni Levit. Úgy gondoltam ráérünk, hiszen most fog elkezdődni valami új, valami eddig ismeretlen.
Valami, ami mindent megváltoztat.

- Hogy állsz a pakolással? - állt meg Levi az ajtóban, majd az ajtófélfának dőlt, és szétnézett.
- Nincs elég hely a ruháimnak - sóhajtottam panaszosan, és rádőltem egy rongykupacra.
- Sosem értettem, miért van ennyi ruhád - mormogta az orra alatt.
- Én meg azt nem értettem soha, hogy másoknak miért van olyan kevés - mondtam ki, és felé nyújtottam a kezeim, ő pedig engedelmesen hozzám sétált. - A-a - ráztam meg a fejem, mikor lehajolt hozzám, hogy felsegítsen a földről. Tudtam, hogy elég könnyű vagyok ahhoz, hogy gond nélkül felemeljen. - Vegyél fel! - Egy pillanatig hitetlenül nézett rám, én viszont csak komolyan néztem rá vissza, és szemem se rebbent, miközben lassan lehajolt hozzám, és a karjai közé vett. - Ugye kész van már a vacsi? - tudakoltam, miközben a mellkasához simultam, és mélyen belélegeztem az illatát.
- Vigyelek el odáig? - kérdezte panaszosan, de a hangján hallottam, hogy mosolyog.
- Még jó - néztem a szemébe. - Az a legkevesebb, hogy minden kívánságom lesed, miután tegnap ki tudja hanyadszor rontottál meg - jelentettem ki komolynak szánt hangon, miközben a karjaim a nyaka köré fontam, viszont a szám sarkában már mosoly bujkált.
- Ez természetes - felelte, az ő hangja azonban hirtelen nagyon is komolynak tűnt. - Mindig, minden kívánságodat teljesíteni fogom - nézett mélyen a szemembe, én pedig éreztem, hogy enyhén elpirulok, nem is a mondandójától, sokkal inkább attól az érzelmes, mély pillantástól, amivel a szemembe nézett.
- Jól is teszed - motyogtam, és a vállába temettem az arcom, hogy leplezzem a zavarom.
- Szeretlek - dörmögte a hajamba, és finoman magához szorított.
- Én is szeretlek - válaszoltam halkan, és nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, a mosolya fültől fülig ér.



.