BELOVED 3. rész *Silke*

Sziasztok!

Hihetetlen, hogy ennyien olvassátok a történeteinket, pedig még csak nemrég hoztuk létre ezt a blogot. Fantasztikus érzés...

És az, hogy sokan olvassátok, várjátok és szeretitek a Beloved-ot, egyszerűen csodálatos!

Szóval köszönöm, hogy itt vagytok!

Jó olvasást! :))

xxSilke

Harry

Dr. Hesse bevezetett minket Dr. Larry Arbogast irodájába, ahol ott volt a doktor is, de csak csendben, az íróasztala mögött ülve, a szája előtt összetámasztott ujjakkal figyelte, ahogy belépünk az ajtón.
- Tehát… - kezdte Dr. Hesse, ahogy az íróasztalhoz lépett, és felénk fordulva nekidőlt. - Larry felvázolta, hogy miért vannak itt, de szeretném, ha önök is elmondanák. - Így hát újra elmeséltem az egészet.
Csendben, kíváncsian hallgatta végig, míg elmeséltem neki az előzményeket, amik idáig vezettek, aztán mikor befejeztem, percekig csak hallgatott, és magában mérlegelt.
Eszembe jutottak Dr. Arbogast szavai, ahogy azt mondta, hogy a társa mindig is kőszívű ember volt, és ahogy a másodpercek múltak, úgy nyeltem én is egyre nehezebben, és úgy szorongattam egyre jobban Louis kezét.
- Túl kockázatos - jelentette ki, és egy pillanatra teljesen lemerevedtem a szavaitól.
- É-én vállalom a kockázatot. - Határozottan akartam mondani, de a hangom szégyenszemre megremegett.
- Nem arról beszélek - legyintett. - A születendő gyermeknek lenne kockázatos. - Értetlen tekintetemet látva folytatta: - Gondoljanak csak bele. Mindketten híresek, és nyíltan felvállalják magukat egy párként. Tegyük fel, hogy maga - intett felém - eltűnik kilenc hónapra a radarjukról, aztán visszatér egy kisbabával. Mégis hogyan magyarázza ezt meg úgy, hogy még el is higgyék? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Külföldi béranyát béreltünk fel, hogy ne zaklassák a paparazzik, és én végig vele voltam, mert az én munkám hanyagolhatóbb, mint a közelgő szezon - vágtam rá gondolkodás nélkül, és valamennyire megnyugodtam az elismerő pillantástól, amit ezért kaptam.
- A homoszexualitást a mái napig nem sok helyen fogadják el. Mit gondolnak, milyen lenne annak a gyermeknek úgy felnőni, hogy nincs anyja? - kérdezte, mire Lou felhorkantott mögülem. - Igen, Mr. Tomlinson? - nézett rá a doktor, én pedig megszorítottam a kezét.
Ha ilyen közel a célhoz valami hülyeséget mond, nagyon fogok rá haragudni.
- Már a kérdés is baromság, és csak azt mutatja, hogy magának is előítéletei vannak velünk szemben - mondta színtelen hangon. Ijedten néztem rá, mert tudtam, hogy a közömbösség álarca mögött ezer indulat tombol. - A gyerekeknek nem anyára, vagy apára van szükségük - jelentette ki, egyenesen Dr. Hesse-re nézve. - Minden, amire szükségük van, az szeretet és törődés. Azt pedig mi is meg tudjuk neki adni, még úgy is, hogy melegek vagyunk. Igaza van abban, hogy az emberek többsége nem fogad el minket, csak mert a saját nemünkből szeretünk valakit, és abban is igaza van, hogy ezért valószínűleg megszólják majd a gyerekünket is. De ez nem a mi hibánk! - Szinte már kiabált, az izmai pedig pattanásig feszültek. Közelebb léptem hozzá, és az oldalához simultam. - Mi csak szerelmesek vagyunk egymásba - folytatta egy sóhajt követően, valamivel nyugodtabban, miután oda sem figyelve, automatikusan karolta át a derekam. - Nem tehetünk róla, hogy olyan világban élünk, ahol elítélik az embereket azért, mert szerelmesek valakibe, akit a társadalmi elvárások szerint nem kellene szeretniük. De mi ketten is tudjuk majd ugyanúgy, ha nem sokkal jobban szeretni azt a kisbabát, mint ahogy egy heteró házaspár szeretné.
A szavait döbbent csend követte, én pedig könnyes szemekkel pillantottam rá, miközben mosolyra húztam a szám.
- Szeretlek - suttogtam a szájába, és nem is foglalkozva a másik két férfival, lágyan megcsókoltam.
- Apaa! - Az ajtó a kivágódott, és egy magas hangon sipító, aranyos szőke kislány futott be rajta, mire Lou-val kiszakadtunk a csókból, de nem léptünk el egymástól, csak érdeklődve figyeltük a jövevényt.
- Junior - mondta meglepetten Dr. Hesse, és ellökte magát az asztaltól, hogy a karjaiba kaphassa a kislányt. - Mit csinálsz itt?
- Junior! - harsant fel ekkor egy hang a folyosó felől, és másodpercekkel később egy feldúlt, kipirult arcú, szőke nő viharzott be az ajtón.
- Bántani fog! - sikította Junior, és átkarolva az apja nyakát, a fejét a vállába fúrta.
- Mit csinált? - sóhajtott fel lemondóan az orvos, ahogy a szőke nő elé ért, és csípőre vágta a kezeit.
- A lányod végig hisztizte az egész utat egy csúnya baba miatt, amit a kirakatban látott, aztán mikor ideértünk, és megmondtam neki, hogy nem kaphatja meg, bosszúból lehúzta a nadrágomat - hadonászott idegesen.
Alig tudtam visszatartani a nevetést, ahogy meghallottam, mi is történt, és ahogy Lou-ra pillantottam, akaratlanul is felkuncogtam. Alig tudta elfojtani a mosolyát, és az erőlködéssel csak azt érte el, hogy az arcán fura fintor vibrált, a szemei csillogtak, és levegőt is alig vett.
A hangra minden fej felém fordult, mire a szám elé kaptam a kezem.
- Ó… - nyögtem ki, mire Lou mögém lépett, és a vállamba temette az arcát, miközben hátulról átkarolt. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, hangtalanul nevet rajtam, hiszen éreztem, ahogy az egész teste rázkódik. A kis szemét!
- Maguk meg kik? - kérdezte a szőke nő, aki egy magas derekú, bokáig érő vászonnadrágot, és fehér inget viselt, ocsmány papucscipővel.
Magamban felnyögtem a rémes összeállítástól, de kívül bölcsen hallgattam.
- Diana, ők itt Harry és Louis Tomlinson. A terhexin-kezelés miatt kerestek fel minket - mondta jelentőségteljesen Dr. Hesse.
A nyakában csimpaszkodó szőke kislány érdeklődve nézett rám, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy csücsörítve végigmért.
- Ó... - mondta Diana meglepetten, ahogy Lou-ról rám, majd rólam Lou-ra pillantott. - Ó! - ismételte, mikor észrevette a hasamon összekulcsolt ujjainkat. - Akkor mi nem zavarunk - mondta, és Dr. Hesse-hez lépett. - Gyere, Junior! Angela nénit egyedül hagytuk Jack-kel és Corbinnal - fogta meg a kislány kezét, és maga után kezdte húzni kifelé, de a csöppség hirtelen kiszabadította magát, és egyenesen felénk futott.
Meglepődtem, mikor habozás nélkül átölelte a lábam, és beszélni kezdett.
- Kisbabát szeretnétek? - nézett fel rám nagy, kék szemekkel.
- Igen - mosolyogtam rá, és óvatosan megsimogattam a fejét.
- Aranyosak vagytok - jelentette ki, miután újra végigmért minket, aztán az arcát is hozzám nyomta, szorított az ölelésén, majd elvált tőlem. - Szerintem boldog lenne a babátok. - Még gyorsan Lou lábát is megsimította, mielőtt az anyjához indult volna, aki csak döbbenten bámulta őt az ajtóból. - Apa! - fordult vissza a küszöbről, és olyan határozottan nézett az apjára, amilyen határozottságot még sosem láttam egy kisgyerek arcán. - Adj nekik egy kisbabát! - Szinte ráparancsolt a meglepett férfira, aztán úgy vonult ki az irodából, akár egy kis díva.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mosolyogni szeretnék-e, vagy inkább sírni attól, hogy ez a tündéri gyerek első látásra szimpatikusnak talált minket, és szerinte annak ellenére is megérdemelnénk egy saját gyereket, hogy mindketten férfiak vagyunk.
- Nos, mindannyian hallottuk - csapta össze a tenyereit Dr. Hesse, ahogy felénk fordult. - Mikor akarják elkezdeni a kezelést? - El sem hittem, amit hallok.
- Miről beszélsz, Alex? - pattant fel Dr. Arbogast a székéből. - Csak azért, mert Junior… - kezdte felháborodottan, de a magas férfi csak leintette.
- Nem csak azért - fordult felé. - Mr. Tomlinsonnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy előítéleteink vannak. De abban is igaza volt, hogy ugyanúgy tudnák szeretni azt a gyereket, mint ahogy Diana és én szeretjük Juniort. Ha eddig eljöttek azért, hogy egyikük teherbe essen, csak mert volt pár kétséges forrásból származó információjuk, akkor mi mindent tennének meg azért a gyermekért? - A kérdés ott lebegett a levegőben, de látszólag nem is számított válaszra. - Larry, csak gondold végig, milyen ember voltam, mikor megismertük egymást, és milyen ember lettem, miután Junior megfogant. Mennyi boldogságot okozott nekem az a gyermek, akit eleinte csak egy kísérletnek tekintettünk, és mindössze három hónapot szántunk neki élet gyanánt…
- Jó, ne is folytasd! - mordult fel Dr. Arbogast. - Már akkor is mondtam, hogy ez az egész egy őrültség, mikor rájöttem, hogy titokban folytattad a gyógyszer szedését. Azért vannak a nők, hogy szüljenek.
- Mégis te voltál az, aki meggyőzőtt, hogy ültessünk belém egy megtermékenyített petesejtet - vetette ellen nyugodt hangon Dr. Hesse.
A hallottaktól döbbenten, kikerekedett szemekkel meredtem a két férfira, ahogy minden a helyére került a fejemben. Dr. Alex Hesse volt az a terhes férfi hat évvel ezelőtt. És minden bizonnyal Junior, ez az édes, szőke kislány növekedett benne.
“De annyira hasonlít Dianara, hogy alapjában véve eszembe sem jutott volna ilyesmi. Talán az ő petesejtjét használták a kísérlethez?” - morfondíroztam.
- Akkor kezdhetjük a kezelést? - zökkentett ki a gondolataimból a barátságos, mély hang.
- Igen! Persze - kezdtem bólogatni, hogy magamhoz tértem az első sokkból, és megindultam feléjük.
- Nem! - jelentette ki Louis határozottan, mire döbbenten fordultam felé.
- Mi? - kérdeztem vissza, jóval magasabb hangon a természetesnél, és dühösen, hitetlenkedve bámultam rá.
A levegő megfagyott a szobában, ahogy farkasszemet néztünk egymással.


Louis

Harry idegesen, vádlón nézett rám, bennem pedig felment a pumpa ettől a pillantástól.
Hogy gondolja, hogy ilyen tudatlanul, ilyen felkészületlenül egyszerűen csak beleugrik valamibe, amiből nem mászhat ki, ha egyszer már benne van?!
- Gondolkozz már egy kicsit - morrantam fel idegesen, és közelebb léptem hozzá. - Legalább mondják el, hogy milyen kockázatok merülhetnek fel a kezeléssel kapcsolatban. - Néztem felváltva a két doktorra. - Hiszen egy természetes terhességnél is adódhatnának problémák, nem hogy egy ilyennél, aminek a rizikófaktora valószínűleg elég magas.
- Igaza van, Mr. Tomlinson - húzta mosolyra a száját Dr. Hesse, ami inkább hasonlított egy elfojtott vicsorra, én pedig magamban megállapítottam, hogy elég érdekes az arcszerkezete. - Menjünk át az én irodámba, és ott mindent elmondok maguknak.
Ez az ötlet jobban tetszett, mint hogy Harryt itt és most teherbe ejtsük, úgyhogy szó nélkül, engedelmesen követtem, ki az ajtón, egyenesen a szemközti helyiségbe.
Közben észrevétlenül Hazz mellé somfordáltam, aki még mindig kissé neheztelve nézett rám, mintha ennyi várakozás után, nem bírná ki még azt a pár órát, amennyit várnia kell.
- Foglaljanak helyet - intett Dr. Hesse az íróasztala előtt elhelyezett, szorosan egymás mellé tolt fotelokra. - Nos… - kezdte, ahogy leült a székébe, és előrehajolva a tölgyfalapra könyökölt. - Hét évvel ezelőtt Larry és én kifejlesztettünk egy terhexin nevű gyógyszert, ami csökkenti a vetélés esélyét. A protokoll szerint jártunk el, és kérvényeztük az emberi nőkön való kísérletek végrehajtását, de az egyetemi minisztérium elutasította a kérésünk. Mindezek ellenére Dr. Arbogast meggyőzőtt, hogy végezzük el a kísérletet rajtam, így női nemi hormonokkal együtt elkezdtem szedni a terhexint. Végül Dr. Arbogast megoperált a kilencedik hónap végén, mikor megindultak a szülési fájdalmak, és én egy egészséges kisbabának adtam életet - fejezte be, és oldalra pillantva láttam Harry arcán a színtiszta sóvárgást. - Azonban kötelességem figyelmeztetni önöket, hogy a terhexint azóta sem legalizálták, így a kezelés mindenképpen illegális, a gyógyszer előállítása pedig igen veszélyes, ugyanis nem tudjuk helyben elkészíteni. Mellesleg, ha kiderül, hogy Mr. Tomlinson terhes, abból óriási botrány lehet.
- És milyen veszélyekkel jár ez? - Kezdtem türelmetlen lenni, az eredeti kérdésemre ugyanis még mindig nem kaptam választ. Azzal pedig pontosan tisztában voltam, hogy mekkora visszhangja lenne ennek az egésznek, ha egyszer napvilágot látna.
- Nos, az én esetemben nem merültek fel problémák, leszámítva persze a terhes nők átlagos tüneteit, mint a reggeli rosszullét, hangulatingadozás, majd később a derékfájdalom. Semmi olyasmi, ami miatt aggódnunk kellene - mondta, én pedig megnyugodtam a hallottaktól. Azt hiszem, egy kis hangulatingadozást és rosszullétet még el tudok viselni anélkül, hogy belepusztulnék a Hazz iránti folytonos aggodalomba. - Azt viszont előre tisztáznunk kell, hogy míg Mr. Tomlinson állapotos, megfigyelés alatt kell tartanunk, úgyhogy a legjobb lenne, ha még a megtermékenyítés előtt keresnének maguknak szállást a közelben.
- Mi? De azt mondta, hogy… - kezdtem, azonban nyugodt hangon félbeszakított.
- Még ha a komplikációk fellépésének esélye igen alacsony is, úgy kell majd kezelnünk, mint egy veszélyeztetett terhest. Mivel nincs méhe, az embriót egy üregbe helyezzük a hasban, ahol fejlettebb korában veszélyt jelentenek majd rá a körülötte lévő szervek, és fordítva. Junior születését az indította be, hogy beletekeredett a beleimbe. Ez mindkettőnkre nagyon veszélyes volt, és ha Dr. Arbogast nem ér oda időben, beláthatatlan következményekkel járt volna.
- Én… Én nem tudok ide költözni kilenc hónapra - fordultam Hazz felé kétségbeesetten. - Nemsoká kezdődik a szezon, és szerződésem van, amit nem szeghetek meg… Még ha pár meccset ki is tudnék hagyni, akkor is sokat kellene távol lennem…
- Lou - fogta meg finoman a kezem, hogy elhallgattasson. - Nyugodj meg - mosolygott rám, de én egyáltalán nem nyugodtam meg.
- De neked is ott van a munkád… Nem hagyhatod csak úgy ott - próbálkoztam.
- Egy ideje már tárgyalok a vezetőséggel, hogy rakjanak át egy időre Washingtonba. Nem tudtak felhozni semmilyen ellenvetést, mikor azt mondtam, hogy a cégnek jót tenne, ha terjeszkednénk, és nemzetközi modellügynökséggé válnánk. Már csak a beleegyezésemre várnak, hogy kibéreljenek nekem itt egy apartmant.
A kezem lehullott Harryéről, és döbbenten bámultam rá. Nekem erről sosem beszélt. Soha még csak meg sem említette, hogy áthelyezteti magát. Pedig tudja, hogy én nem jöhetek vele. Engem oda köt a szerződésem, amit nemrég hosszabbítottam meg. Még csak nem is szólt, hogy ne tegyem.
Őt nem is érdekli, hogy nem lehetünk együtt. Nem számít neki más, csak ez a gyerek.
Itt fog dolgozni, barátokat szerez majd, kapcsolatokat, és itt lehet saját gyereke.
Így már nem lesz miért visszajönnie Los Angelesbe...
- Hát persze - mondtam keserűen, és felálltam. Képtelen voltam ülve maradni. Csak arra vágytam, hogy hátat fordítsak nekik, és elfussak, messzire ettől a képtelen helyzettől. - Akkor sok boldogságot a gyerekeddel, Harry. Én megleszek nélküled, egyedül abban a kurva nagy házban, amit csak neked vettem, körülvéve a dolgokkal, amiket te választottál. Imádni fogom, hogy minden rád emlékeztet, de te nem leszel ott, mert ilyen egyszerűen lemondasz rólam.
- Miről beszélsz, Lou? - nézett rám zavarodottan, de én olyan dühös voltam, hogy nem is figyeltem rá.
- Legalább szólhattál volna, hogy ne hosszabbítsam meg a szerződésem. Akkor veled jöhettem volna. Vagy ha már mindenképpen el akarsz hagyni, akkor tehetted volna tisztességesebben - morogtam, de igazán azt sem tudtam, hogy miket beszélek. A gondolataim zavarosak voltak, és folyton csak az ismétlődött monoton hangon a fejemben, hogy “el fog hagyni”.
A jeges félelem erős marokként szorította össze a szívem, és a könnyeimet nyeldekeltem ettől a fájdalomtól, ami az egész testemben végigcikázott, de nem akartam sírni. Annál megalázóbb dolog biztosan nem történhet, mint hogy egy ismeretlen előtt kezdjek könyörögni Harrynek, ne hagyjon el.
Elfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. Már a folyosón jártam, mikor meghallottam Harry csizmájának kopogását a csempén.
- Lou, teljesen félreértesz - kezdte, mire megtorpantam, de nem mertem ránézni. - Egyáltalán nem akarlak elhagyni. Az, hogy Washingtonban leszek, míg állapotos vagyok, csak azt jelenti, hogy ritkábban fogunk találkozni. De muszáj lesz meglátogatnod, Lou - lépett hozzám, és szorosan nekem simult. - Nélküled ennek az egésznek semmi értelme. Nélküled… semminek sincs értelme. - A szavai mélyen a szívembe hatoltak.
Ahogy ott álltam az ölelésében, miközben a jól ismert, gyönyörű test hozzám simult, és a szeretett ember ilyen csodás szavakat suttogott a fülembe, nem tudtam visszatartani pár könnycseppet, ahogy viszonoztam az ölelést, és az arcom a nyakhajlatába fúrtam.
- Nem hagyhatsz el! Soha… - mormoltam puha, finom illatú bőrébe.
Eddig még sosem fordult meg a fejemben, hogy elhagyna, hiszen mindig éreztette velem, hogy a legfontosabb ember vagyok az életében, még ha eleinte ezt nehezen is hittem el. De most, hogy láttam, mennyire akarja ezt a gyereket, úgy éreztem van, aki már a születése előtt is sokkal fontosabb nálam, és ez megrengette az egész világomat. Hiszen annak a világnak Hazz a közepe. Bármit teszek, bármit mondok, bármire vágyom, mindennek köze van hozzá.
- Nem terveztem, hogy valaha is elhagylak - suttogta vissza. - Akkor vissza kellene adnom ezt a csodás gyűrűt - kuncogott, aztán komoly hangon folytatta: - És akkor le kellene mondanom arról, hogy szeress és én viszont szeresselek. Ezek nélkül pedig képtelen lennék élni.
A lélegzetem is elakadt egy pillanatra, de aztán még jobban magamhoz szorítottam, és biztos voltam benne, hogy sosem engedem el.
Végül azonban mégis kiszakadtunk az ölelésből, és Hazz a kezemet fogva indult vissza az irodába. Megbeszéltünk Dr. Hesse-szel egy időpontot másnapra, aztán Harry felhívta az ügynökséget, és hivatalosan is áthelyeztette magát Washingtonba.

.

BELOVED 2. rész *Silke*

Sziasztok!
Nagyon örültem a kommenteknek, amiket az első részhez írtatok, és remélem, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket. Várom a visszajelzéseket. :))
Jó olvasást!


xxSilke

Louis

Alig hittem a fülemnek, mikor először meghallottam azt a bizonyos harmadik lehetőséget.
Repülőn ültünk, és éppen Washington DC felé tartottunk, hogy elmenjünk az Arbogast Klinikára, ahol Dr. Larry Arbogast vár minket.
Aki egy nőgyógyász...
Mint kiderült, Harryt már hónapok (ha nem évek) óta foglalkoztatja a gyermekvállalás, és minden szabad percében az internetet böngészte, hogy hogyan lehetne saját gyerekünk. Éppen beletörődött, hogy egy béranyának kell szülnie, mikor rátalált egy hat évvel ezelőtti cikkre.
Egy férfiról írtak benne, aki elvégzett önmagán egy kísérletet, és magába ültetett egy megtermékenyített petesejtet, hogy aztán alig kilenc hónap múlva egy tapasztalt nőgyógyász közreműködésével, császármetszés útján életet adjon a gyermekének.
Bővebben nem tudtak írni az esetről, csupán feltételezések, találgatások és kétes eredetű információk támasztották alá a történetet, Harry mégis utána keresett, és teljesen beleásta magát a kutatásba. Végül rátalált Dr. Arbogast nevére, és tegnap este azonnal fel is hívta, hogy időpontot kérjen, miután vonakodva rábólintottam az ötletre. Azonban nem az igazat mondta, mert tartott tőle, hogy a nőgyógyász mindent tagadna a telefonba, és még csak a közelébe sem kerülnénk.
A története szerint a barátnője havija késik, és szeretné, ha megvizsgálná. Olyan hihetően adta elő a kétségbeesett, felelőtlen tinédzsert, hogy kezdtem volna nyugtatgatni, ha nem látom meg az arcán a széles vigyort, miután lerakja a telefont.
El kellett gondolkoznom, hogy vajon hányszor használta már a színészi képességeit a céljai eléréséhez.
A repülőtéren taxit fogtunk, és egyenesen a klinikára vitettük magunkat. Harry azt mondta, hogy még ne vegyünk ki szobát, mert lehet, hogy a cikknek tényleg nem volt semmi valóságalapja, és akkor akár ma haza is mehetünk.
Mikor ezt mondta, próbált semleges maradni, de az arcán látszott, hogy még a gondolat is megviseli, én pedig csak most döbbentem rá igazán, hogy ő tényleg mennyire szeretné az első babánkat így a világra hozni.
- Jó napot! - A recepciós pult mögött egy nagydarab, dauerolt hajú nő állt. - Miben segíthetek?
- Jó napot! - lépett elé Harry, arcán a legaranyosabb, kisfiús mosolyával, ami látszólag ennek a komor arcú nőnek is rögtön megolvasztotta a szívét. Én már csak magamban mosolyogtam, hiszen megszokottnak számít, hogy első pillantásra beleszeretnek az én zöld szemű hercegembe. - Harry Styles vagyok, és kettőre van időpontunk Mr. Arbogasthez. - A születési nevét adta meg, mert állítása szerint nem lehetünk elég óvatosak. Azt mondta, ha megadta volna a mostanit, lehet, hogy meglátják a hírekben, vagy utánakeresnek a neten, és akkor lőttek a sztorinknak.
Mondjuk, szerintem ez egy kicsit paranoid hozzáállás, de nem tettem szóvá, mert olyan lelkes volt ezzel az egész üggyel kapcsolatban, hogy nem bírtam volna letörni őt.
- A doktor úr a négyes szobában várja önöket - mondta, majd sanda pillantást vetett felém, aztán vállat vont, és pötyögni kezdett a gépén.
“Itt ilyen gyakori, hogy két férfi együtt jön nőgyógyászhoz?” - futott át a fejemben a gondolat, de nem volt időm jobban elmerengeni rajta, mert Harry megragadta a kezem, és szinte futva indult meg a folyosón, engem maga után vonszolva.
Kétszer meg is botlottam, és véletlenül nekimentem egy nővérnek, de Harry csak mosolygott, és ezzel a boldog arckifejezéssel sikerült minden haragomat elűznie.
Nagy levegőt vett, ahogy elértük a célunk, és bekopogott az ajtón.
- Szabad! - szólt ki karcos hangon az orvos.
- Jó napot! - nyitott be Harry és belépett, én pedig megadóan követtem.
Larry Arbogast egy mély növésű, köpcös, kopaszodó ember, aki a hatvanas évei közepén járhat, a szemeibe nézve viszont olyan, mintha még mindig fiatal lenne.
- Mit akarnak? - kérdezte Harryt fürkészve, miután engem is észrevett.
- Beszélni szeretnénk magá…
- Kettőre már elkeltem, úgyhogy nem látom önöket szívesen - szakította félbe az orvos, és az ajtó felé intett.
Kezdett nagyon idegesíteni ez a pasas.
- Van időpontunk - jelentette ki Harry, és a kezét nyújtotta. - Harry Styles.
Arbogast összeráncolta a szemöldökét, aztán hosszú másodpercekig méregetett minket, mire megértés villant a szemeiben.
- Ő a barátnője? - intett felém mogorván. - Hát akkor ne csodálkozzon, ha nem menstruál, Mr. Styles - mondta gúnyosan.
- Sajnálom, Mr. Arbogast, de úgy gondoltam, hogy nem fogadna minket, ha előre elmondanám, miért is jöttünk valójában.
- Ó, csupa fül vagyok - ült le egy fehér fémszékre, és összefonta a karjait a mellkasán.
- Nos, szeretnénk egy saját gyereket…
- Örökbe fogadni árvaházban, béranyát fogadni pedig béranya központokban, vagy közvetítőknél lehet - vágott közbe türelmetlenül.
- Igen, de én szerettem volna, ha nem egy idegen nő viselős a mi kisbabánkkal - magyarázta Harry halkan.
Láttam rajta, hogy egyáltalán nem számított ilyen mértékű elutasításra, és ennek a törpének a viselkedése megviselte őt.
- Hát akkor kérjék meg az egyik rokonukat, hogy szüljön maguknak. Akkor még csak fizetniük sem kell.
- Én nem… - próbálkozott tovább kétségbeesetten, de újra nem tudta végig mondani.
- Ezért kár volt bejönniük. Viszlát! - állt fel Arbogast, és az ajtó felé indult. Harry-re néztem, és egyből elöntött a düh eziránt az ellenszenves ember iránt, ahogy megláttam a szerelmem arcát.
A szája elnyílt, az alsó ajka pedig remegett, miközben a szemei kikerekedtek, és úgy meredt a köpcösre, mintha most törte volna össze a szívét.
- Elég volt! - csattantam fel idegesen, és a nőgyógyász útjába álltam. - Fogja be végre, tegye le a kövér seggét a székre, és hallgassa meg, amit mondani akarunk!
Harry-vel mindketten döbbenten néztek rám, aztán Arbogast enyhén félrebiccentett fejjel végigmért, végül megfordult, és visszaült az előző helyére.
- Nos? - dőlt hátra ültében, és esküdni mernék, hogy egy vigyort próbált elfojtani, ahogy rám figyelt.
Harry-re néztem, hogy vázolja fel a helyzetet, de ő csak meredt rám, mintha még mindig nem hinné el, hogy most már tényleg figyelnek is rá.
- Nyugi - léptem elé, és úgy álltam, hogy ne is lássa az orvost. - Csak mond el, hogy mit szeretnénk, aztán meglátjuk, hogy tud-e nekünk segíteni - fogtam meg a kezét biztatóan, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
Sóhajtott egy aprót, ahogy kinyitotta a szemeit, és halványan elmosolyodott, ahogy a szemembe nézett, majd megszorította a kezem, és egy újabb sóhaj után megfordult.
- Köszönöm, hogy meghallgat minket, Dr Arbogast - kezdte, én pedig összehúzott szemöldökkel, figyelmeztetően meredtem a köpcösre, mikor láttam, hogy az szólásra nyitja a száját. - Nos, mint már említettem, szeretnénk egy saját kisbabát… - kezdte, és elmesélte, hogy kik is vagyunk valójában, hogyan talált arra a bizonyos cikkre, és mit is szeretnénk pontosan.
- Szóval azt szeretnék, hogy segítsek maguknak ebben az őrültségben… - nézett ránk elgondolkozva, aztán megvonta a vállát, és felállt. - Hát, sajnálom, de nem segíthetek, Mr. és Mrs. Tomlinson - A gúnyos megszólításra minden izmom megfeszült, és akaratlanul is előre léptem, hogy végre bemoshassak neki egyet, de Harry megszorította a kezem, és kérlelve pislogott rám. Idegesen szusszantottam, viszont nem mentem tovább, és próbáltam a kecses ujjra koncentrálni, ami nyugtatólag apró köröket rajzolt a kézfejemre.
- Mr. Arbogast, kérem! - Már szinte könyörgött, én pedig hitetlenül meredtem a nőgyógyászra.
Úgy gondoltam, nem lehet ember, vagy legalábbis szíve az biztosan nincs. Látszólag még csak meg sem hatotta Harry kérlelése, és szomorú, mégis reményteli, zöld szemei.
Én ilyenkor már a rég lábai előtt hevertem volna, hogy minden kívánságát teljesítsem, csak ne nézzen rám ilyen kétségbeesetten.
- Beszélnem kell valakivel - jelentette ki, miután percekig közöttünk cikázott a tekintete.
- Köszönöm, Mr. Arbogast! - Harry megindult a mélynövésű pasas felé, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt a karjaiba kapja, és megpörgeti a levegőben a boldogságtól.
- Ne köszönje! - mordult fel ellenségesen, és eltolta magától Harryt. - A társam mindig is kőszívű ember volt. - És ezzel a végszóval ott is hagyott minket.


Harry

Óráknak tűnő percek óta ültünk Lou-val a váróban, szorosan egymás mellett, miközben a kezét piszkáltam az ölemben, és a lábam folyamatosan járt az idegességtől.
Eddig próbáltam háttérbe szorítani, de most, hogy megcsillant előttünk egy kis reménysugár, már nem tudtam titkolni, mennyire vágyom erre az egészre.
Mindig mosollyal az arcomon néztem a terhes nőket, de belül irigykedve, fájón szorult össze a szívem a látványuktól, mert tudtam, hogy nekem sosem adathat meg az a csoda, hogy a saját gyerekemet én hordjam a szívem alatt.
Mikor először megakadt a szemem azon a régi cikken, sóvárogva olvastam végig, azzal a biztos tudattal, hogy ez lehetetlen. Végül dühös lettem mindenre és mindenkire, amiért férfinak születtem, és nem vagyok képes Lou-nak babát szülni.
Napokig gyötörtem magam egyedül, a gondolataimmal összezárva.
Akkor éppen New Yorkban voltam egy divatbemutató miatt, és Lou nem tudott velem jönni, mert nem hagyhatta ki az edzéseket. Pár nap alatt olyan depresszióba süllyedtem, mint még soha.
A bemutató napján alig akartak felengedni a kifutóra, mert az életunt fejemet és a karikákat a szemem alatt még három sminkes sem tudta eltüntetni. Aztán miután a menedzserem, Liam elintézte, hogy vonulhassak, alig tudtak fellökdösni a színpadra.
Végül csak azért sikerült nekik, mert megfenyegettek, hogy felhívják Louis-t, és elmondják neki, mennyire leépültem az ott tartózkodásom alatt. Én pedig nem hagyhattam, hogy feleslegesen aggódjon értem, úgyhogy összekaptam magam, és egy halvány műmosollyal vonultam végig a kamerák és emberek százai előtt.
- Hazz - zökkentett ki Lou hangja a gondolataim közül, mire felé kaptam a fejem. - Nem kell aggódnod - simította kezét a térdemre, és alig észrevehetően nyomást gyakorolt rá, hogy megállítsa a folyamatos mozgást.
- Mi van, ha nem akarnak nekünk segíteni? - kérdeztem, és éreztem, hogy csupán a gondolattól is elönt a kétségbeesés.
Nem bírnám elviselni, ha béranyát kellene fogadnunk abban a biztos tudatban, hogy én is lehettem volna helyette kismama a mi gyerekünkkel.
- Hazz - vette a tenyerébe az arcomat. - Ha nem akarnának segíteni, már rég elküldtek volna minket.
Valahol tudtam, hogy igaza van, mégsem tudta elűzni a félelmeim.
- Jó napot! - hallottuk meg az ajtó felől a mély hangot, épp mikor szólásra nyitottam a szám. - Dr. Alex Hesse - nyújtotta felém a kezét, mert én rögtön felpattantam, mikor megláttam a felénk közeledő magas alakot, míg Lou ráérősen tápászkodott fel.
- Harry Tomlinson - fogadtam el a felém nyújtott jobbot. - Ő a férjem, Louis Tomlinson - intettem felé, és arrébb álltam, hogy elléphessen mellettem.
- Üdv. - Lou hangját hallva, egy pillanat alatt lesápadtam.
Hogy beszélhet ilyen ellenséges hangon azzal az emberrel, akinek a kezében van a gyerekünk élete?
Felé kaptam a fejem, és meredten bámultam rá, míg észre nem vette, hogy őt nézem.
Összeráncolt szemöldökkel viszonozta a pillantásom, aztán megadóan sóhajtott, és a kezemért nyúlt, majd gyengéden megszorítva azt, szavak nélkül ígérte meg, hogy viselkedni fog.
- Kövessenek, kérem.

.

BELOVED 1. rész *Silke*

Louis

A meccsnek vége, a csapattársaim pedig boldogan kiáltozva futnak felém. Szoros játék volt, mert az ellenfél is hasonlóan jól játszott, mint mi, és a hosszabításnál kettő-kettő volt az állás. Az utolsó másodpercekben sikerült gólhelyzetet teremtenünk, és miután Pablo lepasszolta a labdát, sikerült berúgnom a győztes gólt.
Ahogy a csapattársaim felkaptak, hogy a vállukon cipelve ünnepeljenek, nem tudtam letörölni a széles vigyort az arcomról. Az adrenalinlöket még bizsergette a testem, és a szívem eszeveszetten vágtázott, ahogy a szurkolók örömében fürödtem.
A pálya szélére vittek, és nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a tömegben felém törekvő alakot. Az emberek sokaságában csak a göndör haj, és a lelkes mosoly villant fel néha-néha, de ez bőven elég volt, hogy leugorjak az engem tartó vállakról, és a szerelmem felé vegyem az irányt.
- Lou! - tört ki Harry a tömegből. Egyenesen felém futott, és a nyakamba ugrott, mikor végre elért hozzám. - Nagyon ügyes voltál! - mondta nevetve, ahogy szorosan körém fonta a karjait.
Átöleltem, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, mielőtt egyszerre hajoltunk volna egymás felé. Még akkor is éreztem a mosolyát, mikor heves csókban forrtunk össze.
- Khm. - Torokköszörülés szakított minket félbe, és Harry aprót sóhajtott, mielőtt elvált volna tőlem, azonban az ajkain továbbra is mosoly játszott, ahogy pár centiről nézett a szemembe.
- Mi van? - fordultam Chris felé mogorván, de azonnal felderült az arcom, mikor megláttam a zavarát. Teljesen elpirult, és mindenhova nézett, csak ránk nem, ami gondolom Hazznak is feltűnt, mert édesen felkuncogott.
- Öhm… - ráncolta a homlokát, és végre ránk pillantott. - A menyasszonyom szeretne egy közös képet - mondta, és csak akkor tűnt fel a sokaságban a kicsivel mögötte álló aranyos, barna hajú lány.
- Paige? Már van vagy ezer közös képünk - mondtam értetlenül. Jól ismerem Chris menyasszonyát, elvégre hosszabb ideje vannak együtt, mint hogy én bekerültem volna a csapatba. Minden egyes alkalommal ott volt, mikor egy-egy győzelmet ünnepeltünk, és jóban is vagyunk.
- Nem veled, Lou - mosolyodott el, ahogy -arrébb taszigálva néhány embert- a vőlegénye mellé lépett. - Harryvel - biccentette felé a fejét, és halványan rámosolygott.
- Velem? - Az említett hangjából áradt a teljes döbbenet, hűen tükrözve az arcára kiült, meglepett arckifejezést. - Miért…? - kezdte volna, de Paige félbeszakította.
- Mi az, hogy miért? - nézett nagyot. - Imádom a stílusod, és mikor nagy ritkán kamera elé állsz, szinte csorog a nyálam, ahogy a képeidet nézem - jelentette ki gátlástalanul, nekem meg valahonnan a földről kellett felszednem az állam, nehogy megtapossák az emberek. - Csodálatos pasi vagy, és örömet okoznál vele, ha csinálhatnánk egy közös képet.
Ahogy a pillantásom a vőlegényre siklott, az ő arcán is az enyémhez hasonló döbbenetet vettem észre, némi féltékenységgel vegyítve. Hazz arca ezzel ellentétben az első sokk után enyhén kipirult, és vidám mosoly játszott az ajkain, mindkét gödröcskéjével együtt.
- Oh - kapta Paige a kezét a szája elé, és olyan arcot vágott, mint aki el sem hiszi, hogy ezt tényleg ő mondta. - Bocsi. Az utóbbi időben hajlamos vagyok elragadtatni magam, bármiről is legyen szó - mondta félszegen mosolyogva, miközben hozzábújt Chrishez, és nagy szemekkel pislogott rá.
Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy mikor azt mondta "mostanában", a keze a hasára csúszott. Nem tűnt tudatosnak a mozdulat, elvégre pont a mellette állót próbálta megbékíteni.
- Mostanában? - visszhangozta Harry a gondolataim, és ahogy rápillantottam, láttam, hogy teljesen elbűvölve meredt Paige apró kezére. Vagy pontosabban inkább a hasára.
- A második hónapban vagyunk - bólogatott boldogan.
Végül Hazz és a kismama egymás mellé kerültek, Chris meg én pedig csendben állva figyeltük őket, ahogy minden mást figyelmen kívül hagyva kezdtek beszélgetni a babáról.
- Gratulálok - fordultam a csapattársam felé, és megveregettem a vállát.
- Kösz, haver - vigyorgott. - A család már teljesen be van zsongva - sóhajtott kis idő elteltével, megjátszott gondterheltséggel. - A szüleink mindig azt mondták, hogy ráérünk még, most foglalkozzunk inkább a karrierünkkel, most meg már jobban szeretik az unokájukat, mint az összes gyereküket együttvéve.
- Tényleg… Nem korai még? - érdeklődtem. - Ne érts félre, komolyan örülök nektek, de nem vagytok túl fiatalok hozzá? Elvégre alig vagytok huszonhat évesek. Mellesleg te profi játékos vagy, Paige pedig nemrég talált állást.
- Te is csak huszonhét vagy, úgyhogy ne beszélj úgy, mint valami bölcs öreg - mormogta összeráncolt szemöldökkel. - És Harry is csak huszonnégy éves.
- De nekünk nincs gyerekünk, és egyikünk sem terhes - mutattam rá.
- Még - szúrta közbe. - Harry oda-vissza lenne egy saját kisbabától - magyarázta, mikor felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
Mintha nem tudnám. Mindig is élt-halt a gyerekekért. Imádja őket, és az utóbbi időben lett egy furcsa, ugyanakkor hihetetlenül édes szokása. Ha meglát egy terhes nőt, oda megy hozzá, bemutatkozik, mond neki pár szót, és megkérdezi, hogy megsimogathatja-e a hasát. Valahogy mindig olyan édesen adja elő magát, hogy még a legóvatosabb kismamák is megengedik neki, annak ellenére, hogy nem ismerik.
És bármekkora hülyeség is, néha elönt a féltékenység, mikor olyan lágyan simogatja a gömbölyű hasakat, és halkan susog nekik.
- Ugyan már, csak nézz rá! - értette félre Chris a hallgatásom, és az éppen fényképezkedő páros felé biccentett a fejével.
Egyből ellágyultam, és újra szerelmes lettem, ahogy megláttam Hazz ragyogó arcát.
A szája nyitva, a szemei kikerekedve, és próbált nagyon meglepődött arcot vágni a kamerának, ahogy a keze Paige hasára simult, de nem tudta elnyomni az arcán vibráló mosolyt.
- Igazad van - mondtam halkan, mert teljesen a látvány hatása alá kerültem. - Ha azt mondaná, hogy gyereket szeretne, örömmel egyeznék bele - jelentettem ki, és csak rá kellett néznem a gyönyörű, boldog arcára, hogy biztos legyek az ezzel kapcsolatos érzéseimben.


Harry

A békés csend, az egyenletes, megnyugtató szívverés az arcom alatt, és az előbbi szenvedélyes szeretkezés eredményeként a szemhéjaim elnehezültek, és alig tudtam ellenállni annak, hogy álomba merüljek. Szorosan, egymást ölelve feküdtünk az ágyban, a fejem a szerelmem mellkasán pihent, miközben ő kecses ujjaival csavargatta göndör fürtjeimet.
- Gyereket akarok. - Ez a két elsuttogott szó engem is olyan váratlanul ért, mint őt, pedig az én számat hagyta el a kijelentés.
- És béranyától, vagy inkább fogadjunk örökbe? - kérdezte pár perc néma csönd után, miközben újra a hajamat kezdte simogatni.
Egy pillanatra bennem rekedt a levegő, ahogy felfogtam a kérdést, és hirtelen úgy pattantam fel a mellkasáról, mint egy túlfeszített rugó.
- Mi? - lehelten, miközben teljes sokkban meredtem rá.
- Mi az? - kérdezett vissza értetlenül. A szemöldökét ráncolta, miközben ő is felült, és hátát az ágytámlának vetette. - Azt mondtad, hogy gyereket szeretnél, én pedig megkérdeztem, hogy hogyan szeretnéd.
- Csak… azt hittem, hogy többet kell majd győzködnöm téged - vallottam be, miközben egy kilógó cérnaszálat kezdtem piszkálni a takaró szélén.
- Ugyan, Hazz. Miért kellene győzködnöd? - kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában. - Hét éve szeretjük egymást, három éve pedig házasok is vagyunk - mondta, mire már megszokásból nyúltam gyűrűsujjamhoz, és szórakozottan kezdtem piszkálni az eljegyzési gyűrűm.
Elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam a napra, mikor megkaptam ezt tőle.

- Harry - mondta Lou halkan, és találkozott a pillantásunk, ahogy lenézett rám.
Éppen egy filmet néztünk a kanapén, a fejem az ölében pihent, ő pedig elmélyülten meredt maga elé, miközben a hajamban turkált.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért simogatja folyton a fejem. Erre elmosolyodott, és miközben ismét a hajamba túrt, azt mondta: “Szeretem, ahogy az ujjaimra tekerednek a tincseid, és mindig megnyugtat a puhaságuk. Amikor találkozunk, a kezem előbb-utóbb úgyis a hajadban köt ki, úgyhogy nyugodj csak bele.”.
- Hm? - fürkésztem az arcát, mert kezdett nyugtalanítani komoly arckifejezése.
- Szeretnék adni neked valamit - mondta kis habozás után.
- Ó - néztem rá meglepetten, miközben felültem. - És mit? - kérdeztem kíváncsian, ahogy felé fordultam, és magam alá húztam a lábaim.
- Idehozom - mosolyodott el lágyan, ahogy meglátta az arcom.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki éppen a karácsonyi ajándékát várja, és nem tudtam megállni, hogy ne fészkelődjek ültömben, míg vissza nem ért. Közben, míg rá vártam, csak az járt a fejemben, hogy vajon miért kapok ajándékot, és hogy mi lehet az.
Amikor Lou visszaért, egy kis, mélybordó dobozt szorongatott a kezében. Lehuppant mellém a kanapéra, felém fordult, és szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Inkább váratlanul hozzám hajolt, és egy apró csókot nyomott a számra, aztán elhúzódott, és a kezembe nyomta a szalaggal körbekötött ajándékot.
Izgatottan bontottam ki az apró masnit, majd olyan gyorsan szedtem le a doboz tetejét, amilyen gyorsan tudtam. Mikor megláttam az ajándékom, lemerevedtem a mozdulat közben, és a szívem kihagyott egy ütemet.
A szemeim kikerekedtek, a szám elnyílt, és meredten bámultam a szivacsba állított ezüst gyűrűre, miközben megpróbáltam egyenletesen lélegezni. Vagy egyáltalán levegőt venni.
- Ez… Ez az, amire…? - fordultam Lou felé kérdőn, aki eddig csak csendben ült mellettem, és figyelte a reakciómat.
- Felhúzhatom? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem, én viszont magától értetődően kezdtem bólogatni, mert a hangom cserben hagyott . Közelebb ült hozzám, aztán két ujja közé fogta az ezüst karikát, miközben gyengéden felemelte a kezem az ölemből.
Zavartan néztem rá, mikor a mutatóujjamat ölelte körbe a kék topázzal díszített ékszer.
- Egyenlőre itt kell lennie - simított végig az ujjamon. - De megígérem - nézett mélyen a szemembe -, hogy egyszer ez a gyűrű a helyére fog kerülni. És akkor én leszek a legboldogabb férfi az egész világon.

Majd egy évvel később egy étterembe mentünk vacsorázni, én pedig alig tudtam legyűrni pár falatot, mert a gyomromban végig görcs volt az izgatottságtól.
Aznap Lou végig itthon volt, még a telefonját is kikapcsolta, hogy senki ne zavarjon meg minket, és ez olyan szokatlan volt, hogy egyből az indokot kezdtem keresni.
Az étterem szörnyen romantikus volt, és egy paravánnal körbevett, meghitt helyen voltunk kettesben, én pedig egész este arra számítottam, hogy Lou azon a helyen fogja ténylegesen megkérni a kezem, és én végre igent mondhatok.
A vacsora azonban végetért, én pedig hiába vártam, Lou nem térdelt elém, de még csak második gyűrűt sem találtam a pezsgőben, vagy a desszertemben.
Csalódott voltam, hogy nem történt meg, amire időtlen idők óta vártam. Aztán pedig mérges lettem magamra, hogy nem tudok türelmes lenni.
Otthon átöltöztünk, és befeküdtünk a tévé elé, mert még nem volt olyan késő, hogy bármelyikünk is fáradt legyen. Mellesleg a nap fénypontja az, ha egyszerűen csak lefekszünk egymás mellé, és átöleljük a másikat, hogy aztán beszélgetéssel, vagy kellemes, meghitt csendben töltsük az időt.
- Hazz… - Louis teste a hátamnak simult, így éreztem, ahogy a hangja megrezegteti mellkasát.
- Hm? - Először nem válaszolt, csak összekulcsolta az ujjainkat, és a mutatóujjamon lévő gyűrűvel kezdett babrálni.
Pontosan éreztem, amikor mély levegőt vett, majd lassan kiengedte. Felült mögülem, és engem is függőlegesbe húzott, hogy aztán szembefordítson magával, és a szemembe nézve, a kezemet fogva kérdezze meg:
- Harry Edward Styles - kezdte komolyan, és a pillantását az enyémbe fúrta. A szívem eszeveszetten kezdett dobogni, és az ajkamba kellett harapnom, hogy el ne sírjam magam a boldogságtól, mielőtt befejezné. - Hozzám jönnél?
- Igen… - suttogtam. - Igen, igen, igen - ismételgettem folyamatosan, és nem bírtam megállni, hogy a nyakába ugorjak, és a számat az övére tapasszam.
Mikor boldogságtól ragyogó arccal húzta fel a gyűrűm, örömkönnyek közepette jöttem rá, hogy tévedett.
Azzal, hogy eljegyeztük egymást, nem ő lett a legboldogabb férfi a világon.
A mellkasomban szétáradó, hihetetlen boldogság és az iránta érzett szerelmem azt éreztették, hogy nálam még ő sem lehet boldogabb.

- Szerintem várható volt, hogy egyszer szeretnénk bővíteni a családunkat. Csak arra vártam, hogy te hozd szóba - mosolygott rám. - Akkor, hogyan szeretnéd? - érdeklődött, miután a döbbenettől még mindig nem találtam a szavakat.
- Öhm… - köszörültem meg a torkom. - Igazából… Van más lehetőség is.


.

Köszöntő

Sziasztok!

Szeretettel köszöntünk Benneteket az új blogon.
A Wonderlab, vagyis a Csodalabor, egy olyan helynek készül, ahol több történet fog futni párhuzamosan.
Silke, a Beloved című sokrészesével kezdi, ami Larry fanfic, mégpedig babázós, (és én annyira imádom, hogy arra nincs is szó.!!! Becca)
A másik kezdődő sztori pedig a Stockholm Syndrome, ami nem meglepő módon, kicsit sötétebb, kicsit más lesz, mint amit eddig írtam.

Mindketten szörnyen izgulunk, és nagyon várjuk majd a véleményeteket.



Silke & Becca