BELOVED 1. rész *Silke*

Louis

A meccsnek vége, a csapattársaim pedig boldogan kiáltozva futnak felém. Szoros játék volt, mert az ellenfél is hasonlóan jól játszott, mint mi, és a hosszabításnál kettő-kettő volt az állás. Az utolsó másodpercekben sikerült gólhelyzetet teremtenünk, és miután Pablo lepasszolta a labdát, sikerült berúgnom a győztes gólt.
Ahogy a csapattársaim felkaptak, hogy a vállukon cipelve ünnepeljenek, nem tudtam letörölni a széles vigyort az arcomról. Az adrenalinlöket még bizsergette a testem, és a szívem eszeveszetten vágtázott, ahogy a szurkolók örömében fürödtem.
A pálya szélére vittek, és nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a tömegben felém törekvő alakot. Az emberek sokaságában csak a göndör haj, és a lelkes mosoly villant fel néha-néha, de ez bőven elég volt, hogy leugorjak az engem tartó vállakról, és a szerelmem felé vegyem az irányt.
- Lou! - tört ki Harry a tömegből. Egyenesen felém futott, és a nyakamba ugrott, mikor végre elért hozzám. - Nagyon ügyes voltál! - mondta nevetve, ahogy szorosan körém fonta a karjait.
Átöleltem, és egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, mielőtt egyszerre hajoltunk volna egymás felé. Még akkor is éreztem a mosolyát, mikor heves csókban forrtunk össze.
- Khm. - Torokköszörülés szakított minket félbe, és Harry aprót sóhajtott, mielőtt elvált volna tőlem, azonban az ajkain továbbra is mosoly játszott, ahogy pár centiről nézett a szemembe.
- Mi van? - fordultam Chris felé mogorván, de azonnal felderült az arcom, mikor megláttam a zavarát. Teljesen elpirult, és mindenhova nézett, csak ránk nem, ami gondolom Hazznak is feltűnt, mert édesen felkuncogott.
- Öhm… - ráncolta a homlokát, és végre ránk pillantott. - A menyasszonyom szeretne egy közös képet - mondta, és csak akkor tűnt fel a sokaságban a kicsivel mögötte álló aranyos, barna hajú lány.
- Paige? Már van vagy ezer közös képünk - mondtam értetlenül. Jól ismerem Chris menyasszonyát, elvégre hosszabb ideje vannak együtt, mint hogy én bekerültem volna a csapatba. Minden egyes alkalommal ott volt, mikor egy-egy győzelmet ünnepeltünk, és jóban is vagyunk.
- Nem veled, Lou - mosolyodott el, ahogy -arrébb taszigálva néhány embert- a vőlegénye mellé lépett. - Harryvel - biccentette felé a fejét, és halványan rámosolygott.
- Velem? - Az említett hangjából áradt a teljes döbbenet, hűen tükrözve az arcára kiült, meglepett arckifejezést. - Miért…? - kezdte volna, de Paige félbeszakította.
- Mi az, hogy miért? - nézett nagyot. - Imádom a stílusod, és mikor nagy ritkán kamera elé állsz, szinte csorog a nyálam, ahogy a képeidet nézem - jelentette ki gátlástalanul, nekem meg valahonnan a földről kellett felszednem az állam, nehogy megtapossák az emberek. - Csodálatos pasi vagy, és örömet okoznál vele, ha csinálhatnánk egy közös képet.
Ahogy a pillantásom a vőlegényre siklott, az ő arcán is az enyémhez hasonló döbbenetet vettem észre, némi féltékenységgel vegyítve. Hazz arca ezzel ellentétben az első sokk után enyhén kipirult, és vidám mosoly játszott az ajkain, mindkét gödröcskéjével együtt.
- Oh - kapta Paige a kezét a szája elé, és olyan arcot vágott, mint aki el sem hiszi, hogy ezt tényleg ő mondta. - Bocsi. Az utóbbi időben hajlamos vagyok elragadtatni magam, bármiről is legyen szó - mondta félszegen mosolyogva, miközben hozzábújt Chrishez, és nagy szemekkel pislogott rá.
Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy mikor azt mondta "mostanában", a keze a hasára csúszott. Nem tűnt tudatosnak a mozdulat, elvégre pont a mellette állót próbálta megbékíteni.
- Mostanában? - visszhangozta Harry a gondolataim, és ahogy rápillantottam, láttam, hogy teljesen elbűvölve meredt Paige apró kezére. Vagy pontosabban inkább a hasára.
- A második hónapban vagyunk - bólogatott boldogan.
Végül Hazz és a kismama egymás mellé kerültek, Chris meg én pedig csendben állva figyeltük őket, ahogy minden mást figyelmen kívül hagyva kezdtek beszélgetni a babáról.
- Gratulálok - fordultam a csapattársam felé, és megveregettem a vállát.
- Kösz, haver - vigyorgott. - A család már teljesen be van zsongva - sóhajtott kis idő elteltével, megjátszott gondterheltséggel. - A szüleink mindig azt mondták, hogy ráérünk még, most foglalkozzunk inkább a karrierünkkel, most meg már jobban szeretik az unokájukat, mint az összes gyereküket együttvéve.
- Tényleg… Nem korai még? - érdeklődtem. - Ne érts félre, komolyan örülök nektek, de nem vagytok túl fiatalok hozzá? Elvégre alig vagytok huszonhat évesek. Mellesleg te profi játékos vagy, Paige pedig nemrég talált állást.
- Te is csak huszonhét vagy, úgyhogy ne beszélj úgy, mint valami bölcs öreg - mormogta összeráncolt szemöldökkel. - És Harry is csak huszonnégy éves.
- De nekünk nincs gyerekünk, és egyikünk sem terhes - mutattam rá.
- Még - szúrta közbe. - Harry oda-vissza lenne egy saját kisbabától - magyarázta, mikor felhúzott szemöldökkel meredtem rá.
Mintha nem tudnám. Mindig is élt-halt a gyerekekért. Imádja őket, és az utóbbi időben lett egy furcsa, ugyanakkor hihetetlenül édes szokása. Ha meglát egy terhes nőt, oda megy hozzá, bemutatkozik, mond neki pár szót, és megkérdezi, hogy megsimogathatja-e a hasát. Valahogy mindig olyan édesen adja elő magát, hogy még a legóvatosabb kismamák is megengedik neki, annak ellenére, hogy nem ismerik.
És bármekkora hülyeség is, néha elönt a féltékenység, mikor olyan lágyan simogatja a gömbölyű hasakat, és halkan susog nekik.
- Ugyan már, csak nézz rá! - értette félre Chris a hallgatásom, és az éppen fényképezkedő páros felé biccentett a fejével.
Egyből ellágyultam, és újra szerelmes lettem, ahogy megláttam Hazz ragyogó arcát.
A szája nyitva, a szemei kikerekedve, és próbált nagyon meglepődött arcot vágni a kamerának, ahogy a keze Paige hasára simult, de nem tudta elnyomni az arcán vibráló mosolyt.
- Igazad van - mondtam halkan, mert teljesen a látvány hatása alá kerültem. - Ha azt mondaná, hogy gyereket szeretne, örömmel egyeznék bele - jelentettem ki, és csak rá kellett néznem a gyönyörű, boldog arcára, hogy biztos legyek az ezzel kapcsolatos érzéseimben.


Harry

A békés csend, az egyenletes, megnyugtató szívverés az arcom alatt, és az előbbi szenvedélyes szeretkezés eredményeként a szemhéjaim elnehezültek, és alig tudtam ellenállni annak, hogy álomba merüljek. Szorosan, egymást ölelve feküdtünk az ágyban, a fejem a szerelmem mellkasán pihent, miközben ő kecses ujjaival csavargatta göndör fürtjeimet.
- Gyereket akarok. - Ez a két elsuttogott szó engem is olyan váratlanul ért, mint őt, pedig az én számat hagyta el a kijelentés.
- És béranyától, vagy inkább fogadjunk örökbe? - kérdezte pár perc néma csönd után, miközben újra a hajamat kezdte simogatni.
Egy pillanatra bennem rekedt a levegő, ahogy felfogtam a kérdést, és hirtelen úgy pattantam fel a mellkasáról, mint egy túlfeszített rugó.
- Mi? - lehelten, miközben teljes sokkban meredtem rá.
- Mi az? - kérdezett vissza értetlenül. A szemöldökét ráncolta, miközben ő is felült, és hátát az ágytámlának vetette. - Azt mondtad, hogy gyereket szeretnél, én pedig megkérdeztem, hogy hogyan szeretnéd.
- Csak… azt hittem, hogy többet kell majd győzködnöm téged - vallottam be, miközben egy kilógó cérnaszálat kezdtem piszkálni a takaró szélén.
- Ugyan, Hazz. Miért kellene győzködnöd? - kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában. - Hét éve szeretjük egymást, három éve pedig házasok is vagyunk - mondta, mire már megszokásból nyúltam gyűrűsujjamhoz, és szórakozottan kezdtem piszkálni az eljegyzési gyűrűm.
Elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam a napra, mikor megkaptam ezt tőle.

- Harry - mondta Lou halkan, és találkozott a pillantásunk, ahogy lenézett rám.
Éppen egy filmet néztünk a kanapén, a fejem az ölében pihent, ő pedig elmélyülten meredt maga elé, miközben a hajamban turkált.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért simogatja folyton a fejem. Erre elmosolyodott, és miközben ismét a hajamba túrt, azt mondta: “Szeretem, ahogy az ujjaimra tekerednek a tincseid, és mindig megnyugtat a puhaságuk. Amikor találkozunk, a kezem előbb-utóbb úgyis a hajadban köt ki, úgyhogy nyugodj csak bele.”.
- Hm? - fürkésztem az arcát, mert kezdett nyugtalanítani komoly arckifejezése.
- Szeretnék adni neked valamit - mondta kis habozás után.
- Ó - néztem rá meglepetten, miközben felültem. - És mit? - kérdeztem kíváncsian, ahogy felé fordultam, és magam alá húztam a lábaim.
- Idehozom - mosolyodott el lágyan, ahogy meglátta az arcom.
Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki éppen a karácsonyi ajándékát várja, és nem tudtam megállni, hogy ne fészkelődjek ültömben, míg vissza nem ért. Közben, míg rá vártam, csak az járt a fejemben, hogy vajon miért kapok ajándékot, és hogy mi lehet az.
Amikor Lou visszaért, egy kis, mélybordó dobozt szorongatott a kezében. Lehuppant mellém a kanapéra, felém fordult, és szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit. Inkább váratlanul hozzám hajolt, és egy apró csókot nyomott a számra, aztán elhúzódott, és a kezembe nyomta a szalaggal körbekötött ajándékot.
Izgatottan bontottam ki az apró masnit, majd olyan gyorsan szedtem le a doboz tetejét, amilyen gyorsan tudtam. Mikor megláttam az ajándékom, lemerevedtem a mozdulat közben, és a szívem kihagyott egy ütemet.
A szemeim kikerekedtek, a szám elnyílt, és meredten bámultam a szivacsba állított ezüst gyűrűre, miközben megpróbáltam egyenletesen lélegezni. Vagy egyáltalán levegőt venni.
- Ez… Ez az, amire…? - fordultam Lou felé kérdőn, aki eddig csak csendben ült mellettem, és figyelte a reakciómat.
- Felhúzhatom? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem, én viszont magától értetődően kezdtem bólogatni, mert a hangom cserben hagyott . Közelebb ült hozzám, aztán két ujja közé fogta az ezüst karikát, miközben gyengéden felemelte a kezem az ölemből.
Zavartan néztem rá, mikor a mutatóujjamat ölelte körbe a kék topázzal díszített ékszer.
- Egyenlőre itt kell lennie - simított végig az ujjamon. - De megígérem - nézett mélyen a szemembe -, hogy egyszer ez a gyűrű a helyére fog kerülni. És akkor én leszek a legboldogabb férfi az egész világon.

Majd egy évvel később egy étterembe mentünk vacsorázni, én pedig alig tudtam legyűrni pár falatot, mert a gyomromban végig görcs volt az izgatottságtól.
Aznap Lou végig itthon volt, még a telefonját is kikapcsolta, hogy senki ne zavarjon meg minket, és ez olyan szokatlan volt, hogy egyből az indokot kezdtem keresni.
Az étterem szörnyen romantikus volt, és egy paravánnal körbevett, meghitt helyen voltunk kettesben, én pedig egész este arra számítottam, hogy Lou azon a helyen fogja ténylegesen megkérni a kezem, és én végre igent mondhatok.
A vacsora azonban végetért, én pedig hiába vártam, Lou nem térdelt elém, de még csak második gyűrűt sem találtam a pezsgőben, vagy a desszertemben.
Csalódott voltam, hogy nem történt meg, amire időtlen idők óta vártam. Aztán pedig mérges lettem magamra, hogy nem tudok türelmes lenni.
Otthon átöltöztünk, és befeküdtünk a tévé elé, mert még nem volt olyan késő, hogy bármelyikünk is fáradt legyen. Mellesleg a nap fénypontja az, ha egyszerűen csak lefekszünk egymás mellé, és átöleljük a másikat, hogy aztán beszélgetéssel, vagy kellemes, meghitt csendben töltsük az időt.
- Hazz… - Louis teste a hátamnak simult, így éreztem, ahogy a hangja megrezegteti mellkasát.
- Hm? - Először nem válaszolt, csak összekulcsolta az ujjainkat, és a mutatóujjamon lévő gyűrűvel kezdett babrálni.
Pontosan éreztem, amikor mély levegőt vett, majd lassan kiengedte. Felült mögülem, és engem is függőlegesbe húzott, hogy aztán szembefordítson magával, és a szemembe nézve, a kezemet fogva kérdezze meg:
- Harry Edward Styles - kezdte komolyan, és a pillantását az enyémbe fúrta. A szívem eszeveszetten kezdett dobogni, és az ajkamba kellett harapnom, hogy el ne sírjam magam a boldogságtól, mielőtt befejezné. - Hozzám jönnél?
- Igen… - suttogtam. - Igen, igen, igen - ismételgettem folyamatosan, és nem bírtam megállni, hogy a nyakába ugorjak, és a számat az övére tapasszam.
Mikor boldogságtól ragyogó arccal húzta fel a gyűrűm, örömkönnyek közepette jöttem rá, hogy tévedett.
Azzal, hogy eljegyeztük egymást, nem ő lett a legboldogabb férfi a világon.
A mellkasomban szétáradó, hihetetlen boldogság és az iránta érzett szerelmem azt éreztették, hogy nálam még ő sem lehet boldogabb.

- Szerintem várható volt, hogy egyszer szeretnénk bővíteni a családunkat. Csak arra vártam, hogy te hozd szóba - mosolygott rám. - Akkor, hogyan szeretnéd? - érdeklődött, miután a döbbenettől még mindig nem találtam a szavakat.
- Öhm… - köszörültem meg a torkom. - Igazából… Van más lehetőség is.


.