BELOVED 3. rész *Silke*

Sziasztok!

Hihetetlen, hogy ennyien olvassátok a történeteinket, pedig még csak nemrég hoztuk létre ezt a blogot. Fantasztikus érzés...

És az, hogy sokan olvassátok, várjátok és szeretitek a Beloved-ot, egyszerűen csodálatos!

Szóval köszönöm, hogy itt vagytok!

Jó olvasást! :))

xxSilke

Harry

Dr. Hesse bevezetett minket Dr. Larry Arbogast irodájába, ahol ott volt a doktor is, de csak csendben, az íróasztala mögött ülve, a szája előtt összetámasztott ujjakkal figyelte, ahogy belépünk az ajtón.
- Tehát… - kezdte Dr. Hesse, ahogy az íróasztalhoz lépett, és felénk fordulva nekidőlt. - Larry felvázolta, hogy miért vannak itt, de szeretném, ha önök is elmondanák. - Így hát újra elmeséltem az egészet.
Csendben, kíváncsian hallgatta végig, míg elmeséltem neki az előzményeket, amik idáig vezettek, aztán mikor befejeztem, percekig csak hallgatott, és magában mérlegelt.
Eszembe jutottak Dr. Arbogast szavai, ahogy azt mondta, hogy a társa mindig is kőszívű ember volt, és ahogy a másodpercek múltak, úgy nyeltem én is egyre nehezebben, és úgy szorongattam egyre jobban Louis kezét.
- Túl kockázatos - jelentette ki, és egy pillanatra teljesen lemerevedtem a szavaitól.
- É-én vállalom a kockázatot. - Határozottan akartam mondani, de a hangom szégyenszemre megremegett.
- Nem arról beszélek - legyintett. - A születendő gyermeknek lenne kockázatos. - Értetlen tekintetemet látva folytatta: - Gondoljanak csak bele. Mindketten híresek, és nyíltan felvállalják magukat egy párként. Tegyük fel, hogy maga - intett felém - eltűnik kilenc hónapra a radarjukról, aztán visszatér egy kisbabával. Mégis hogyan magyarázza ezt meg úgy, hogy még el is higgyék? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Külföldi béranyát béreltünk fel, hogy ne zaklassák a paparazzik, és én végig vele voltam, mert az én munkám hanyagolhatóbb, mint a közelgő szezon - vágtam rá gondolkodás nélkül, és valamennyire megnyugodtam az elismerő pillantástól, amit ezért kaptam.
- A homoszexualitást a mái napig nem sok helyen fogadják el. Mit gondolnak, milyen lenne annak a gyermeknek úgy felnőni, hogy nincs anyja? - kérdezte, mire Lou felhorkantott mögülem. - Igen, Mr. Tomlinson? - nézett rá a doktor, én pedig megszorítottam a kezét.
Ha ilyen közel a célhoz valami hülyeséget mond, nagyon fogok rá haragudni.
- Már a kérdés is baromság, és csak azt mutatja, hogy magának is előítéletei vannak velünk szemben - mondta színtelen hangon. Ijedten néztem rá, mert tudtam, hogy a közömbösség álarca mögött ezer indulat tombol. - A gyerekeknek nem anyára, vagy apára van szükségük - jelentette ki, egyenesen Dr. Hesse-re nézve. - Minden, amire szükségük van, az szeretet és törődés. Azt pedig mi is meg tudjuk neki adni, még úgy is, hogy melegek vagyunk. Igaza van abban, hogy az emberek többsége nem fogad el minket, csak mert a saját nemünkből szeretünk valakit, és abban is igaza van, hogy ezért valószínűleg megszólják majd a gyerekünket is. De ez nem a mi hibánk! - Szinte már kiabált, az izmai pedig pattanásig feszültek. Közelebb léptem hozzá, és az oldalához simultam. - Mi csak szerelmesek vagyunk egymásba - folytatta egy sóhajt követően, valamivel nyugodtabban, miután oda sem figyelve, automatikusan karolta át a derekam. - Nem tehetünk róla, hogy olyan világban élünk, ahol elítélik az embereket azért, mert szerelmesek valakibe, akit a társadalmi elvárások szerint nem kellene szeretniük. De mi ketten is tudjuk majd ugyanúgy, ha nem sokkal jobban szeretni azt a kisbabát, mint ahogy egy heteró házaspár szeretné.
A szavait döbbent csend követte, én pedig könnyes szemekkel pillantottam rá, miközben mosolyra húztam a szám.
- Szeretlek - suttogtam a szájába, és nem is foglalkozva a másik két férfival, lágyan megcsókoltam.
- Apaa! - Az ajtó a kivágódott, és egy magas hangon sipító, aranyos szőke kislány futott be rajta, mire Lou-val kiszakadtunk a csókból, de nem léptünk el egymástól, csak érdeklődve figyeltük a jövevényt.
- Junior - mondta meglepetten Dr. Hesse, és ellökte magát az asztaltól, hogy a karjaiba kaphassa a kislányt. - Mit csinálsz itt?
- Junior! - harsant fel ekkor egy hang a folyosó felől, és másodpercekkel később egy feldúlt, kipirult arcú, szőke nő viharzott be az ajtón.
- Bántani fog! - sikította Junior, és átkarolva az apja nyakát, a fejét a vállába fúrta.
- Mit csinált? - sóhajtott fel lemondóan az orvos, ahogy a szőke nő elé ért, és csípőre vágta a kezeit.
- A lányod végig hisztizte az egész utat egy csúnya baba miatt, amit a kirakatban látott, aztán mikor ideértünk, és megmondtam neki, hogy nem kaphatja meg, bosszúból lehúzta a nadrágomat - hadonászott idegesen.
Alig tudtam visszatartani a nevetést, ahogy meghallottam, mi is történt, és ahogy Lou-ra pillantottam, akaratlanul is felkuncogtam. Alig tudta elfojtani a mosolyát, és az erőlködéssel csak azt érte el, hogy az arcán fura fintor vibrált, a szemei csillogtak, és levegőt is alig vett.
A hangra minden fej felém fordult, mire a szám elé kaptam a kezem.
- Ó… - nyögtem ki, mire Lou mögém lépett, és a vállamba temette az arcát, miközben hátulról átkarolt. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, hangtalanul nevet rajtam, hiszen éreztem, ahogy az egész teste rázkódik. A kis szemét!
- Maguk meg kik? - kérdezte a szőke nő, aki egy magas derekú, bokáig érő vászonnadrágot, és fehér inget viselt, ocsmány papucscipővel.
Magamban felnyögtem a rémes összeállítástól, de kívül bölcsen hallgattam.
- Diana, ők itt Harry és Louis Tomlinson. A terhexin-kezelés miatt kerestek fel minket - mondta jelentőségteljesen Dr. Hesse.
A nyakában csimpaszkodó szőke kislány érdeklődve nézett rám, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy csücsörítve végigmért.
- Ó... - mondta Diana meglepetten, ahogy Lou-ról rám, majd rólam Lou-ra pillantott. - Ó! - ismételte, mikor észrevette a hasamon összekulcsolt ujjainkat. - Akkor mi nem zavarunk - mondta, és Dr. Hesse-hez lépett. - Gyere, Junior! Angela nénit egyedül hagytuk Jack-kel és Corbinnal - fogta meg a kislány kezét, és maga után kezdte húzni kifelé, de a csöppség hirtelen kiszabadította magát, és egyenesen felénk futott.
Meglepődtem, mikor habozás nélkül átölelte a lábam, és beszélni kezdett.
- Kisbabát szeretnétek? - nézett fel rám nagy, kék szemekkel.
- Igen - mosolyogtam rá, és óvatosan megsimogattam a fejét.
- Aranyosak vagytok - jelentette ki, miután újra végigmért minket, aztán az arcát is hozzám nyomta, szorított az ölelésén, majd elvált tőlem. - Szerintem boldog lenne a babátok. - Még gyorsan Lou lábát is megsimította, mielőtt az anyjához indult volna, aki csak döbbenten bámulta őt az ajtóból. - Apa! - fordult vissza a küszöbről, és olyan határozottan nézett az apjára, amilyen határozottságot még sosem láttam egy kisgyerek arcán. - Adj nekik egy kisbabát! - Szinte ráparancsolt a meglepett férfira, aztán úgy vonult ki az irodából, akár egy kis díva.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mosolyogni szeretnék-e, vagy inkább sírni attól, hogy ez a tündéri gyerek első látásra szimpatikusnak talált minket, és szerinte annak ellenére is megérdemelnénk egy saját gyereket, hogy mindketten férfiak vagyunk.
- Nos, mindannyian hallottuk - csapta össze a tenyereit Dr. Hesse, ahogy felénk fordult. - Mikor akarják elkezdeni a kezelést? - El sem hittem, amit hallok.
- Miről beszélsz, Alex? - pattant fel Dr. Arbogast a székéből. - Csak azért, mert Junior… - kezdte felháborodottan, de a magas férfi csak leintette.
- Nem csak azért - fordult felé. - Mr. Tomlinsonnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy előítéleteink vannak. De abban is igaza volt, hogy ugyanúgy tudnák szeretni azt a gyereket, mint ahogy Diana és én szeretjük Juniort. Ha eddig eljöttek azért, hogy egyikük teherbe essen, csak mert volt pár kétséges forrásból származó információjuk, akkor mi mindent tennének meg azért a gyermekért? - A kérdés ott lebegett a levegőben, de látszólag nem is számított válaszra. - Larry, csak gondold végig, milyen ember voltam, mikor megismertük egymást, és milyen ember lettem, miután Junior megfogant. Mennyi boldogságot okozott nekem az a gyermek, akit eleinte csak egy kísérletnek tekintettünk, és mindössze három hónapot szántunk neki élet gyanánt…
- Jó, ne is folytasd! - mordult fel Dr. Arbogast. - Már akkor is mondtam, hogy ez az egész egy őrültség, mikor rájöttem, hogy titokban folytattad a gyógyszer szedését. Azért vannak a nők, hogy szüljenek.
- Mégis te voltál az, aki meggyőzőtt, hogy ültessünk belém egy megtermékenyített petesejtet - vetette ellen nyugodt hangon Dr. Hesse.
A hallottaktól döbbenten, kikerekedett szemekkel meredtem a két férfira, ahogy minden a helyére került a fejemben. Dr. Alex Hesse volt az a terhes férfi hat évvel ezelőtt. És minden bizonnyal Junior, ez az édes, szőke kislány növekedett benne.
“De annyira hasonlít Dianara, hogy alapjában véve eszembe sem jutott volna ilyesmi. Talán az ő petesejtjét használták a kísérlethez?” - morfondíroztam.
- Akkor kezdhetjük a kezelést? - zökkentett ki a gondolataimból a barátságos, mély hang.
- Igen! Persze - kezdtem bólogatni, hogy magamhoz tértem az első sokkból, és megindultam feléjük.
- Nem! - jelentette ki Louis határozottan, mire döbbenten fordultam felé.
- Mi? - kérdeztem vissza, jóval magasabb hangon a természetesnél, és dühösen, hitetlenkedve bámultam rá.
A levegő megfagyott a szobában, ahogy farkasszemet néztünk egymással.


Louis

Harry idegesen, vádlón nézett rám, bennem pedig felment a pumpa ettől a pillantástól.
Hogy gondolja, hogy ilyen tudatlanul, ilyen felkészületlenül egyszerűen csak beleugrik valamibe, amiből nem mászhat ki, ha egyszer már benne van?!
- Gondolkozz már egy kicsit - morrantam fel idegesen, és közelebb léptem hozzá. - Legalább mondják el, hogy milyen kockázatok merülhetnek fel a kezeléssel kapcsolatban. - Néztem felváltva a két doktorra. - Hiszen egy természetes terhességnél is adódhatnának problémák, nem hogy egy ilyennél, aminek a rizikófaktora valószínűleg elég magas.
- Igaza van, Mr. Tomlinson - húzta mosolyra a száját Dr. Hesse, ami inkább hasonlított egy elfojtott vicsorra, én pedig magamban megállapítottam, hogy elég érdekes az arcszerkezete. - Menjünk át az én irodámba, és ott mindent elmondok maguknak.
Ez az ötlet jobban tetszett, mint hogy Harryt itt és most teherbe ejtsük, úgyhogy szó nélkül, engedelmesen követtem, ki az ajtón, egyenesen a szemközti helyiségbe.
Közben észrevétlenül Hazz mellé somfordáltam, aki még mindig kissé neheztelve nézett rám, mintha ennyi várakozás után, nem bírná ki még azt a pár órát, amennyit várnia kell.
- Foglaljanak helyet - intett Dr. Hesse az íróasztala előtt elhelyezett, szorosan egymás mellé tolt fotelokra. - Nos… - kezdte, ahogy leült a székébe, és előrehajolva a tölgyfalapra könyökölt. - Hét évvel ezelőtt Larry és én kifejlesztettünk egy terhexin nevű gyógyszert, ami csökkenti a vetélés esélyét. A protokoll szerint jártunk el, és kérvényeztük az emberi nőkön való kísérletek végrehajtását, de az egyetemi minisztérium elutasította a kérésünk. Mindezek ellenére Dr. Arbogast meggyőzőtt, hogy végezzük el a kísérletet rajtam, így női nemi hormonokkal együtt elkezdtem szedni a terhexint. Végül Dr. Arbogast megoperált a kilencedik hónap végén, mikor megindultak a szülési fájdalmak, és én egy egészséges kisbabának adtam életet - fejezte be, és oldalra pillantva láttam Harry arcán a színtiszta sóvárgást. - Azonban kötelességem figyelmeztetni önöket, hogy a terhexint azóta sem legalizálták, így a kezelés mindenképpen illegális, a gyógyszer előállítása pedig igen veszélyes, ugyanis nem tudjuk helyben elkészíteni. Mellesleg, ha kiderül, hogy Mr. Tomlinson terhes, abból óriási botrány lehet.
- És milyen veszélyekkel jár ez? - Kezdtem türelmetlen lenni, az eredeti kérdésemre ugyanis még mindig nem kaptam választ. Azzal pedig pontosan tisztában voltam, hogy mekkora visszhangja lenne ennek az egésznek, ha egyszer napvilágot látna.
- Nos, az én esetemben nem merültek fel problémák, leszámítva persze a terhes nők átlagos tüneteit, mint a reggeli rosszullét, hangulatingadozás, majd később a derékfájdalom. Semmi olyasmi, ami miatt aggódnunk kellene - mondta, én pedig megnyugodtam a hallottaktól. Azt hiszem, egy kis hangulatingadozást és rosszullétet még el tudok viselni anélkül, hogy belepusztulnék a Hazz iránti folytonos aggodalomba. - Azt viszont előre tisztáznunk kell, hogy míg Mr. Tomlinson állapotos, megfigyelés alatt kell tartanunk, úgyhogy a legjobb lenne, ha még a megtermékenyítés előtt keresnének maguknak szállást a közelben.
- Mi? De azt mondta, hogy… - kezdtem, azonban nyugodt hangon félbeszakított.
- Még ha a komplikációk fellépésének esélye igen alacsony is, úgy kell majd kezelnünk, mint egy veszélyeztetett terhest. Mivel nincs méhe, az embriót egy üregbe helyezzük a hasban, ahol fejlettebb korában veszélyt jelentenek majd rá a körülötte lévő szervek, és fordítva. Junior születését az indította be, hogy beletekeredett a beleimbe. Ez mindkettőnkre nagyon veszélyes volt, és ha Dr. Arbogast nem ér oda időben, beláthatatlan következményekkel járt volna.
- Én… Én nem tudok ide költözni kilenc hónapra - fordultam Hazz felé kétségbeesetten. - Nemsoká kezdődik a szezon, és szerződésem van, amit nem szeghetek meg… Még ha pár meccset ki is tudnék hagyni, akkor is sokat kellene távol lennem…
- Lou - fogta meg finoman a kezem, hogy elhallgattasson. - Nyugodj meg - mosolygott rám, de én egyáltalán nem nyugodtam meg.
- De neked is ott van a munkád… Nem hagyhatod csak úgy ott - próbálkoztam.
- Egy ideje már tárgyalok a vezetőséggel, hogy rakjanak át egy időre Washingtonba. Nem tudtak felhozni semmilyen ellenvetést, mikor azt mondtam, hogy a cégnek jót tenne, ha terjeszkednénk, és nemzetközi modellügynökséggé válnánk. Már csak a beleegyezésemre várnak, hogy kibéreljenek nekem itt egy apartmant.
A kezem lehullott Harryéről, és döbbenten bámultam rá. Nekem erről sosem beszélt. Soha még csak meg sem említette, hogy áthelyezteti magát. Pedig tudja, hogy én nem jöhetek vele. Engem oda köt a szerződésem, amit nemrég hosszabbítottam meg. Még csak nem is szólt, hogy ne tegyem.
Őt nem is érdekli, hogy nem lehetünk együtt. Nem számít neki más, csak ez a gyerek.
Itt fog dolgozni, barátokat szerez majd, kapcsolatokat, és itt lehet saját gyereke.
Így már nem lesz miért visszajönnie Los Angelesbe...
- Hát persze - mondtam keserűen, és felálltam. Képtelen voltam ülve maradni. Csak arra vágytam, hogy hátat fordítsak nekik, és elfussak, messzire ettől a képtelen helyzettől. - Akkor sok boldogságot a gyerekeddel, Harry. Én megleszek nélküled, egyedül abban a kurva nagy házban, amit csak neked vettem, körülvéve a dolgokkal, amiket te választottál. Imádni fogom, hogy minden rád emlékeztet, de te nem leszel ott, mert ilyen egyszerűen lemondasz rólam.
- Miről beszélsz, Lou? - nézett rám zavarodottan, de én olyan dühös voltam, hogy nem is figyeltem rá.
- Legalább szólhattál volna, hogy ne hosszabbítsam meg a szerződésem. Akkor veled jöhettem volna. Vagy ha már mindenképpen el akarsz hagyni, akkor tehetted volna tisztességesebben - morogtam, de igazán azt sem tudtam, hogy miket beszélek. A gondolataim zavarosak voltak, és folyton csak az ismétlődött monoton hangon a fejemben, hogy “el fog hagyni”.
A jeges félelem erős marokként szorította össze a szívem, és a könnyeimet nyeldekeltem ettől a fájdalomtól, ami az egész testemben végigcikázott, de nem akartam sírni. Annál megalázóbb dolog biztosan nem történhet, mint hogy egy ismeretlen előtt kezdjek könyörögni Harrynek, ne hagyjon el.
Elfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt. Már a folyosón jártam, mikor meghallottam Harry csizmájának kopogását a csempén.
- Lou, teljesen félreértesz - kezdte, mire megtorpantam, de nem mertem ránézni. - Egyáltalán nem akarlak elhagyni. Az, hogy Washingtonban leszek, míg állapotos vagyok, csak azt jelenti, hogy ritkábban fogunk találkozni. De muszáj lesz meglátogatnod, Lou - lépett hozzám, és szorosan nekem simult. - Nélküled ennek az egésznek semmi értelme. Nélküled… semminek sincs értelme. - A szavai mélyen a szívembe hatoltak.
Ahogy ott álltam az ölelésében, miközben a jól ismert, gyönyörű test hozzám simult, és a szeretett ember ilyen csodás szavakat suttogott a fülembe, nem tudtam visszatartani pár könnycseppet, ahogy viszonoztam az ölelést, és az arcom a nyakhajlatába fúrtam.
- Nem hagyhatsz el! Soha… - mormoltam puha, finom illatú bőrébe.
Eddig még sosem fordult meg a fejemben, hogy elhagyna, hiszen mindig éreztette velem, hogy a legfontosabb ember vagyok az életében, még ha eleinte ezt nehezen is hittem el. De most, hogy láttam, mennyire akarja ezt a gyereket, úgy éreztem van, aki már a születése előtt is sokkal fontosabb nálam, és ez megrengette az egész világomat. Hiszen annak a világnak Hazz a közepe. Bármit teszek, bármit mondok, bármire vágyom, mindennek köze van hozzá.
- Nem terveztem, hogy valaha is elhagylak - suttogta vissza. - Akkor vissza kellene adnom ezt a csodás gyűrűt - kuncogott, aztán komoly hangon folytatta: - És akkor le kellene mondanom arról, hogy szeress és én viszont szeresselek. Ezek nélkül pedig képtelen lennék élni.
A lélegzetem is elakadt egy pillanatra, de aztán még jobban magamhoz szorítottam, és biztos voltam benne, hogy sosem engedem el.
Végül azonban mégis kiszakadtunk az ölelésből, és Hazz a kezemet fogva indult vissza az irodába. Megbeszéltünk Dr. Hesse-szel egy időpontot másnapra, aztán Harry felhívta az ügynökséget, és hivatalosan is áthelyeztette magát Washingtonba.

.