BELOVED 2. rész *Silke*

Sziasztok!
Nagyon örültem a kommenteknek, amiket az első részhez írtatok, és remélem, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket. Várom a visszajelzéseket. :))
Jó olvasást!


xxSilke

Louis

Alig hittem a fülemnek, mikor először meghallottam azt a bizonyos harmadik lehetőséget.
Repülőn ültünk, és éppen Washington DC felé tartottunk, hogy elmenjünk az Arbogast Klinikára, ahol Dr. Larry Arbogast vár minket.
Aki egy nőgyógyász...
Mint kiderült, Harryt már hónapok (ha nem évek) óta foglalkoztatja a gyermekvállalás, és minden szabad percében az internetet böngészte, hogy hogyan lehetne saját gyerekünk. Éppen beletörődött, hogy egy béranyának kell szülnie, mikor rátalált egy hat évvel ezelőtti cikkre.
Egy férfiról írtak benne, aki elvégzett önmagán egy kísérletet, és magába ültetett egy megtermékenyített petesejtet, hogy aztán alig kilenc hónap múlva egy tapasztalt nőgyógyász közreműködésével, császármetszés útján életet adjon a gyermekének.
Bővebben nem tudtak írni az esetről, csupán feltételezések, találgatások és kétes eredetű információk támasztották alá a történetet, Harry mégis utána keresett, és teljesen beleásta magát a kutatásba. Végül rátalált Dr. Arbogast nevére, és tegnap este azonnal fel is hívta, hogy időpontot kérjen, miután vonakodva rábólintottam az ötletre. Azonban nem az igazat mondta, mert tartott tőle, hogy a nőgyógyász mindent tagadna a telefonba, és még csak a közelébe sem kerülnénk.
A története szerint a barátnője havija késik, és szeretné, ha megvizsgálná. Olyan hihetően adta elő a kétségbeesett, felelőtlen tinédzsert, hogy kezdtem volna nyugtatgatni, ha nem látom meg az arcán a széles vigyort, miután lerakja a telefont.
El kellett gondolkoznom, hogy vajon hányszor használta már a színészi képességeit a céljai eléréséhez.
A repülőtéren taxit fogtunk, és egyenesen a klinikára vitettük magunkat. Harry azt mondta, hogy még ne vegyünk ki szobát, mert lehet, hogy a cikknek tényleg nem volt semmi valóságalapja, és akkor akár ma haza is mehetünk.
Mikor ezt mondta, próbált semleges maradni, de az arcán látszott, hogy még a gondolat is megviseli, én pedig csak most döbbentem rá igazán, hogy ő tényleg mennyire szeretné az első babánkat így a világra hozni.
- Jó napot! - A recepciós pult mögött egy nagydarab, dauerolt hajú nő állt. - Miben segíthetek?
- Jó napot! - lépett elé Harry, arcán a legaranyosabb, kisfiús mosolyával, ami látszólag ennek a komor arcú nőnek is rögtön megolvasztotta a szívét. Én már csak magamban mosolyogtam, hiszen megszokottnak számít, hogy első pillantásra beleszeretnek az én zöld szemű hercegembe. - Harry Styles vagyok, és kettőre van időpontunk Mr. Arbogasthez. - A születési nevét adta meg, mert állítása szerint nem lehetünk elég óvatosak. Azt mondta, ha megadta volna a mostanit, lehet, hogy meglátják a hírekben, vagy utánakeresnek a neten, és akkor lőttek a sztorinknak.
Mondjuk, szerintem ez egy kicsit paranoid hozzáállás, de nem tettem szóvá, mert olyan lelkes volt ezzel az egész üggyel kapcsolatban, hogy nem bírtam volna letörni őt.
- A doktor úr a négyes szobában várja önöket - mondta, majd sanda pillantást vetett felém, aztán vállat vont, és pötyögni kezdett a gépén.
“Itt ilyen gyakori, hogy két férfi együtt jön nőgyógyászhoz?” - futott át a fejemben a gondolat, de nem volt időm jobban elmerengeni rajta, mert Harry megragadta a kezem, és szinte futva indult meg a folyosón, engem maga után vonszolva.
Kétszer meg is botlottam, és véletlenül nekimentem egy nővérnek, de Harry csak mosolygott, és ezzel a boldog arckifejezéssel sikerült minden haragomat elűznie.
Nagy levegőt vett, ahogy elértük a célunk, és bekopogott az ajtón.
- Szabad! - szólt ki karcos hangon az orvos.
- Jó napot! - nyitott be Harry és belépett, én pedig megadóan követtem.
Larry Arbogast egy mély növésű, köpcös, kopaszodó ember, aki a hatvanas évei közepén járhat, a szemeibe nézve viszont olyan, mintha még mindig fiatal lenne.
- Mit akarnak? - kérdezte Harryt fürkészve, miután engem is észrevett.
- Beszélni szeretnénk magá…
- Kettőre már elkeltem, úgyhogy nem látom önöket szívesen - szakította félbe az orvos, és az ajtó felé intett.
Kezdett nagyon idegesíteni ez a pasas.
- Van időpontunk - jelentette ki Harry, és a kezét nyújtotta. - Harry Styles.
Arbogast összeráncolta a szemöldökét, aztán hosszú másodpercekig méregetett minket, mire megértés villant a szemeiben.
- Ő a barátnője? - intett felém mogorván. - Hát akkor ne csodálkozzon, ha nem menstruál, Mr. Styles - mondta gúnyosan.
- Sajnálom, Mr. Arbogast, de úgy gondoltam, hogy nem fogadna minket, ha előre elmondanám, miért is jöttünk valójában.
- Ó, csupa fül vagyok - ült le egy fehér fémszékre, és összefonta a karjait a mellkasán.
- Nos, szeretnénk egy saját gyereket…
- Örökbe fogadni árvaházban, béranyát fogadni pedig béranya központokban, vagy közvetítőknél lehet - vágott közbe türelmetlenül.
- Igen, de én szerettem volna, ha nem egy idegen nő viselős a mi kisbabánkkal - magyarázta Harry halkan.
Láttam rajta, hogy egyáltalán nem számított ilyen mértékű elutasításra, és ennek a törpének a viselkedése megviselte őt.
- Hát akkor kérjék meg az egyik rokonukat, hogy szüljön maguknak. Akkor még csak fizetniük sem kell.
- Én nem… - próbálkozott tovább kétségbeesetten, de újra nem tudta végig mondani.
- Ezért kár volt bejönniük. Viszlát! - állt fel Arbogast, és az ajtó felé indult. Harry-re néztem, és egyből elöntött a düh eziránt az ellenszenves ember iránt, ahogy megláttam a szerelmem arcát.
A szája elnyílt, az alsó ajka pedig remegett, miközben a szemei kikerekedtek, és úgy meredt a köpcösre, mintha most törte volna össze a szívét.
- Elég volt! - csattantam fel idegesen, és a nőgyógyász útjába álltam. - Fogja be végre, tegye le a kövér seggét a székre, és hallgassa meg, amit mondani akarunk!
Harry-vel mindketten döbbenten néztek rám, aztán Arbogast enyhén félrebiccentett fejjel végigmért, végül megfordult, és visszaült az előző helyére.
- Nos? - dőlt hátra ültében, és esküdni mernék, hogy egy vigyort próbált elfojtani, ahogy rám figyelt.
Harry-re néztem, hogy vázolja fel a helyzetet, de ő csak meredt rám, mintha még mindig nem hinné el, hogy most már tényleg figyelnek is rá.
- Nyugi - léptem elé, és úgy álltam, hogy ne is lássa az orvost. - Csak mond el, hogy mit szeretnénk, aztán meglátjuk, hogy tud-e nekünk segíteni - fogtam meg a kezét biztatóan, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
Sóhajtott egy aprót, ahogy kinyitotta a szemeit, és halványan elmosolyodott, ahogy a szemembe nézett, majd megszorította a kezem, és egy újabb sóhaj után megfordult.
- Köszönöm, hogy meghallgat minket, Dr Arbogast - kezdte, én pedig összehúzott szemöldökkel, figyelmeztetően meredtem a köpcösre, mikor láttam, hogy az szólásra nyitja a száját. - Nos, mint már említettem, szeretnénk egy saját kisbabát… - kezdte, és elmesélte, hogy kik is vagyunk valójában, hogyan talált arra a bizonyos cikkre, és mit is szeretnénk pontosan.
- Szóval azt szeretnék, hogy segítsek maguknak ebben az őrültségben… - nézett ránk elgondolkozva, aztán megvonta a vállát, és felállt. - Hát, sajnálom, de nem segíthetek, Mr. és Mrs. Tomlinson - A gúnyos megszólításra minden izmom megfeszült, és akaratlanul is előre léptem, hogy végre bemoshassak neki egyet, de Harry megszorította a kezem, és kérlelve pislogott rám. Idegesen szusszantottam, viszont nem mentem tovább, és próbáltam a kecses ujjra koncentrálni, ami nyugtatólag apró köröket rajzolt a kézfejemre.
- Mr. Arbogast, kérem! - Már szinte könyörgött, én pedig hitetlenül meredtem a nőgyógyászra.
Úgy gondoltam, nem lehet ember, vagy legalábbis szíve az biztosan nincs. Látszólag még csak meg sem hatotta Harry kérlelése, és szomorú, mégis reményteli, zöld szemei.
Én ilyenkor már a rég lábai előtt hevertem volna, hogy minden kívánságát teljesítsem, csak ne nézzen rám ilyen kétségbeesetten.
- Beszélnem kell valakivel - jelentette ki, miután percekig közöttünk cikázott a tekintete.
- Köszönöm, Mr. Arbogast! - Harry megindult a mélynövésű pasas felé, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt a karjaiba kapja, és megpörgeti a levegőben a boldogságtól.
- Ne köszönje! - mordult fel ellenségesen, és eltolta magától Harryt. - A társam mindig is kőszívű ember volt. - És ezzel a végszóval ott is hagyott minket.


Harry

Óráknak tűnő percek óta ültünk Lou-val a váróban, szorosan egymás mellett, miközben a kezét piszkáltam az ölemben, és a lábam folyamatosan járt az idegességtől.
Eddig próbáltam háttérbe szorítani, de most, hogy megcsillant előttünk egy kis reménysugár, már nem tudtam titkolni, mennyire vágyom erre az egészre.
Mindig mosollyal az arcomon néztem a terhes nőket, de belül irigykedve, fájón szorult össze a szívem a látványuktól, mert tudtam, hogy nekem sosem adathat meg az a csoda, hogy a saját gyerekemet én hordjam a szívem alatt.
Mikor először megakadt a szemem azon a régi cikken, sóvárogva olvastam végig, azzal a biztos tudattal, hogy ez lehetetlen. Végül dühös lettem mindenre és mindenkire, amiért férfinak születtem, és nem vagyok képes Lou-nak babát szülni.
Napokig gyötörtem magam egyedül, a gondolataimmal összezárva.
Akkor éppen New Yorkban voltam egy divatbemutató miatt, és Lou nem tudott velem jönni, mert nem hagyhatta ki az edzéseket. Pár nap alatt olyan depresszióba süllyedtem, mint még soha.
A bemutató napján alig akartak felengedni a kifutóra, mert az életunt fejemet és a karikákat a szemem alatt még három sminkes sem tudta eltüntetni. Aztán miután a menedzserem, Liam elintézte, hogy vonulhassak, alig tudtak fellökdösni a színpadra.
Végül csak azért sikerült nekik, mert megfenyegettek, hogy felhívják Louis-t, és elmondják neki, mennyire leépültem az ott tartózkodásom alatt. Én pedig nem hagyhattam, hogy feleslegesen aggódjon értem, úgyhogy összekaptam magam, és egy halvány műmosollyal vonultam végig a kamerák és emberek százai előtt.
- Hazz - zökkentett ki Lou hangja a gondolataim közül, mire felé kaptam a fejem. - Nem kell aggódnod - simította kezét a térdemre, és alig észrevehetően nyomást gyakorolt rá, hogy megállítsa a folyamatos mozgást.
- Mi van, ha nem akarnak nekünk segíteni? - kérdeztem, és éreztem, hogy csupán a gondolattól is elönt a kétségbeesés.
Nem bírnám elviselni, ha béranyát kellene fogadnunk abban a biztos tudatban, hogy én is lehettem volna helyette kismama a mi gyerekünkkel.
- Hazz - vette a tenyerébe az arcomat. - Ha nem akarnának segíteni, már rég elküldtek volna minket.
Valahol tudtam, hogy igaza van, mégsem tudta elűzni a félelmeim.
- Jó napot! - hallottuk meg az ajtó felől a mély hangot, épp mikor szólásra nyitottam a szám. - Dr. Alex Hesse - nyújtotta felém a kezét, mert én rögtön felpattantam, mikor megláttam a felénk közeledő magas alakot, míg Lou ráérősen tápászkodott fel.
- Harry Tomlinson - fogadtam el a felém nyújtott jobbot. - Ő a férjem, Louis Tomlinson - intettem felé, és arrébb álltam, hogy elléphessen mellettem.
- Üdv. - Lou hangját hallva, egy pillanat alatt lesápadtam.
Hogy beszélhet ilyen ellenséges hangon azzal az emberrel, akinek a kezében van a gyerekünk élete?
Felé kaptam a fejem, és meredten bámultam rá, míg észre nem vette, hogy őt nézem.
Összeráncolt szemöldökkel viszonozta a pillantásom, aztán megadóan sóhajtott, és a kezemért nyúlt, majd gyengéden megszorítva azt, szavak nélkül ígérte meg, hogy viselkedni fog.
- Kövessenek, kérem.

.