Szeretni egy életen át *Silke*

Sziasztok!

Rég jártam erre, talán már meg is feledkeztetek rólam... o.o

Először is minden tanulónak kellemes, élményekben gazdag nyári szünetet kívánok, azoknak pedig, akik dolgoznak, kitartást a meleg napokra. ^^

Mivel nagyon régen jelentkeztem, hoztam nektek egy kis szösszenetet, és remélem, meg tudjátok nekem bocsátani, hogy ilyen ritkán írok nektek.

És szeretném, ha azt is el tudnátok nekem nézni, hogy ez a történet nem Larry...

Nos, remélem élvezni fogjátok!

Ne felejtsetek írni, ha tetszett. ;)

Ja, és még valami...

Bár ezzel eléggé elkéstem, de:

MINDENKINEK NAGYON KÖSZÖNÖM, AKI KOMMENTELT A BELOVED-HOZ!
IGAZÁN BOLDOGGÁ TETTETEK ÉS NAGYON HÁLÁS VAGYOK!

Silke voltam.
Mindenkit ölelek.^^

- Tanár úr? - kérdezte a magas, barna hajú srác meglepetten, bennem pedig megállt az ütő.
- Helló, öhm… - Direkt húztam az időt, miközben megpróbáltam összeszedni magam, és máris egy megfelelő hazugságon törtem a fejem.
- Joshua - segített ki, és mintha egy cseppnyi sértettséget hallottam volna a hangjában. - Mit csinál errefelé ilyen későn? - váltott témát hirtelen, nekem pedig még úgy is összerándult a gyomrom, hogy előre tudtam, ez a kérdés elkerülhetetlen.
- Ó, hát… - kezdtem bizonytalanul, és elfordítottam a fejem, hogy megszakítsam a szemkontaktust.
Sose szerettem hazudni.
- Csak a szemeszterkezdés előtt pár nappal költöztem a városba, azóta pedig teljesen lefoglal a munkám, szóval… - motyogtam. - Az elmúlt két hétben valahogy sosem volt időm arra, hogy felfedezzem a környéket…
“Bár ezt a helyet nagyon is jól ismerem” - tettem hozzá gondolatban, és éreztem, hogy elpirulok a szégyentől.
- Eltévedtem - mondtam gyorsan, és még mindig nem tudtam az átható, kék szemekbe nézni.
- Ha gondolja, szívesen hazakísérem - ajánlotta, és mintha halványan mosolygott volna, mikor a szemem sarkából rápillantottam.
- Azt megköszönném - feleltem, és lediktáltam neki a címem.
Olyan gyorsan el akartam tűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan magyarázhattam volna ki, ha észreveszi, hogy egy melegbár előtt állunk.

- Tehát a tegnap estédet meghiúsította a kedves kis tanítványod - összegezte Levi a hallottakat, miközben az asztal felett átnyúlva a villájával az én tányéromban turkált.
- Mhm - bólintottam, és figyeltem, ahogy teljesen összekutyulja az ebédem.
- Aztán hazakísért... - folytatta elgondolkozva miután végzett, és az arcomat fürkészte, miközben egy darab sültkrumplin csámcsogott enyhén félredöntött, tenyerébe támasztott fejjel.
Megint bólintottam.
- És mivel te frusztrált voltál az újabb elvesztegetett éjszaka miatt, a kanapédon estetek egymásnak.
Már majdnem ismét helyeseltem, mikor felfogtam, hogy mit is mondott.
- Levi! - csattantam fel, aztán idegesen körülnéztem, de szerencsére a kantinban senki sem foglalkozott velünk. - Ne legyél idióta! - szűrtem a fogaim között, és mérgesen néztem rá. - Soha nem tenném rá a kezem a diákjaimra!
- Jó, jó, persze - biccentett, de még csak meg sem próbált úgy tenni, mintha valóban hinne nekem. - De mindegy is. Talán tényleg meg kéne köszönnöm annak a kölyöknek, hogy véletlenül pont arra járt, és megvédte a s… - Gyorsan előrehajoltam ültömben, és a tenyerem a szájára tapasztottam, mielőtt még végigmondhatta volna ezt a mondatot.
- Pofa be! - morogtam. - Még ha úgy is gondolod, hogy senki sem figyel ránk, legalább az iskolában ne beszélj erről ilyen nyíltan!
- Nem mintha érdekelne, hogy hallják - jegyezte meg torz, tompa hangon, és érdektelenül nézett rám, nekem pedig elszorult a torkom.
Lassan elvettem a kezem, az ölembe ejtettem, és a nadrágomon lévő szakadásból kilógó cérnaszálakat kezdtem húzgálni, miközben lehajtottam a fejem.
Fájt, amit mondott, még akkor is, ha tudtam, hogy jogosan haragszik rám.

Levi és én gyerekkori barátok vagyunk, és mindig jól kijöttünk egymással annak ellenére is, hogy abszolúte semmi közös nincs bennünk.
Kiskoromban egyszer, mikor elmentem játszani a többi fiúval, kicsúfoltak az ügyetlenségem miatt, és azt mondták, biztos lány vagyok, végül pedig elsírtam magam, mikor le akarták húzni a nadrágom, hogy megnézzék, tényleg fiú vagyok-e.
- Hagyjatok békén! - kiabáltam, és az apró, törékeny termetem ellenére is megpróbáltam kiszabadulni közülük, még ha jóval jóval kisebb is voltam mindannyiuknál.
Viszont hiába próbálkoztam, a többiek alkotta fal áthatolhatatlannak tűnt.
Már kezdtem feladni, mikor meghallottam az első puffanást, pár pillanattal később pedig a többiek feje felett észrevettem az élénkvörös, addig ismeretlen hajat, ami pillanatról pillanatra egyre közelebb ért. Úgy megdöbbentem, hogy még ellenkezni is elfelejtettem, mikor egy erős, meleg kéz megragadta az enyémet, és kihúzott a körből, ahol addig álltam, aztán maga után kezdett húzni.
- Öö… Izé… - dadogtam, és alig tudtam tartani az iramot, amit azokkal a lábakkal diktált. - Te…
“Ki vagy?” - akartam kérdezni, de a következő pillanatban a lábaim összeakadtak, én pedig orral előre estem volna a kavicsos talajra, ha az ismeretlen fiú nem kap el.
- Jól vagy? - kérdezte, én pedig gyorsan bólogatni kezdtem, de éreztem, hogy nem tudom visszatartani a könnyeim. - Akkor ne sírj - mondta, aztán óvatosan megérintette az arcom, hogy a tenyerével törölje le a könnyeimet.
- Nem vagyok lány - motyogtam szomorúan, a történtekre gondolva, és a nadrágomba töröltem az izzadt tenyerem, ő pedig valamiért figyelmesen nézte a mozdulatot.
- Tudom - mondta, és a hangja valahogy zavartnak tűnt. - Nincsenek ilyen szép lányok… - motyogta, aztán elfordult, és egyszerűen ott hagyott.
Később kiderült, hogy egy utcával arrébb abba a házba költöztek, ami a telekszomszédunk volt, így csak egy kerítés választott el minket. Később pedig már az sem… (Mivel én nem tudtam átmászni, Levi meglazított pár csavart, hogy csak félre kelljen húznom a léceket ahhoz, hogy átmehessek hozzá.)
Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
Bár ő majdnem négy évvel idősebb nálam, nem tanult tovább, miután elvégezte a középiskolát, inkább dolgozott, amíg én is befejeztem, utána pedig együtt jött velem az egyetemre, hogy tanárok legyünk, majd miután sikeresen lediplomáztunk, olyan iskolát kerestünk, ahova mindketten mehetnénk. Aztán felvettek minket erre a helyre, úgyhogy egy hét alatt összepakoltunk és közös lakást béreltünk. Felhőtlenül boldog voltam, hiszen csak napok kérdése volt, hogy a legjobb barátommal önálló életet kezdjünk, miközben álmaim munkáját végzem.
Éppen a búcsúbulinkra igyekeztem, mikor hívást kaptam.
Telefonon értesítettek arról, hogy az apám, aki két éves koromban elhagyta az anyámat és engem, meghalt, és mi megörököltük az összes adósságot, amit az utóbbi években felhalmozott. Földbe gyökerezett a lábam a magas számtól, amit az ügyvéd mondott, és még akkor is csak bámultam magam elé, mikor a telefon már percek óta csak üresen búgott a fülembe. Teljesen kétségbeestem, és az este folyamán valami hihetetlenül nagy ostobaságot műveltem.
Mindenki lefagyot, mikor betántorogtam Leviék ajtaján, én viszont fel sem fogtam, hogy éppen a mi tiszteletünkre rendezett party kellős közepére sétáltam be.
- Hé, mi a baj? - Csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam a számomra mindenkiénél kedvesebb hangot és megéreztem a meleg érintést a vállamon.
Lassan visszatértek a gondolataim, és éreztem, ahogy a szemeimet könnyek futják el, ő pedig szavak nélkül is tudta, hogy most egyedül csak vele szeretnék lenni, ezért mindenkitől elnézést kért és kivezetett a hátsó udvarra.
- Mi történt? - kérdezte óvatosan, miután leültetett a kert végében lévő padra, ő pedig elém guggolt, és a térdemre fektette a tenyerét.
Pont, mint kicsi korunk óta mindig, mikor nagyon magam alatt vagyok.
Belenéztem a smaragdzöld szemekbe, és az a lágy, aggódó tekintet kibillentett az egyensúlyomból, én pedig gondolkodás nélkül hajoltam előre, öleltem át a nyakát és tapadtam a szájára.
Éreztem, ahogy a vállai megfeszülnek, és teljesen ledermed, de mielőtt még egészen kitisztult volna a fejem, hirtelen viszonozta a csókom.
Finoman, gyengéden kóstolgatva, aztán egyre merészebben, mégis a legkisebb erőszakosság nélkül, bármikor készen arra, hogy leálljon, ha azt mondom.
Végül lassan elváltunk egymástól, én viszont nem tudtam ránézni, ehelyett a földet tüntettem ki a figyelmemmel. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Sajnálom - suttogtam, és óvatosan elhúztam a kezeimet is. - Én… - kezdtem, de még magam sem tudtam, mit akarok mondani, mikor Levi közbevágott.
- Felejtsük el, igaz? - kérdezte színtelen hangon, és abban a pillanatban egyáltalán nem tudtam, mire gondolhat, hiába fürkésztem az arcát, ezért csak gondolkodás nélkül, némán rábólintottam. - Megnyugodtál?
- Igen - mondtam, és kényszerítettem magam arra, hogy figyelmen kívül hagyjam a gyomrom, ami golflabda méretűre zsugorodott.
Halványan elmosolyodott, mintha azt mondaná, “örülök, hogy segíthettem”, aztán felállt, megfogta a kezem, és ráérősen visszasétált velem a házba, ahol már mindenki kíváncsian, aggódva várt minket.
Rögtön kérdésekkel kezdtek bombázni, amint beléptünk az ajtón, és mindenki azt akarta tudni, hogy miért voltam olyan állapotban. Egyáltalán nem tudtam kezelni a helyzetet. Ezt Levi pedig minden bizonnyal észrevette, mivel hangosan kijelentette, hogy épp most szakított velem a barátnőm, és még érzékenyen érint, úgyhogy ne faggatózzanak. Ezután senki sem kérdezett többet, én pedig, hála Levinek, egy éjszakára meg tudtam feledkezni mindenről.
Még saját magamról is…

- Sajnálom - motyogtam, és az a cérnaszál most valahogy tényleg nagyon érdekesnek tűnt.
- Mit sajnálsz? - kérdezett vissza egykedvűen, és ez a hangnem egyértelműen mutatta, mennyire mérges is volt valójában.
- Azt, ami a búcsúztatón történt - mondtam halkan, és még mindig nem voltam képes a szemébe nézni.
- És mi is történt pontosan? - Erre már felkaptam a fejem, és kétségbeesett pillantást vetettem rá, de ő csak várakozásteljesen nézett vissza.
- Nem várhatod el, hogy ennyi ember között kimondjam azokat a szavakat.
“Leitattalak, aztán kihasználtam a helyzetet és lefeküdtem veled, miközben te valószínűleg azt sem tudtad, hogy a partnered nő-e vagy férfi.”
Nem. Ezt határozottan képtelen lennék kimondani.
- Nem kell mondanod semmit - törte meg a köztünk beállt kínos csendet egy mély sóhajjal. - És ne vágj már ilyen gyámoltalan képet! - mondta, aztán motyogva még hozzátette: - Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy én vagyok a rossz…

- Ha valakinek kérdése van a mai anyaggal kapcsolatban, négyig itt vagyok, szóval a tanáriban addig bármikor megtalál - fejeztem be az órát, mikor megszólalt a csengő, aztán lassan az asztalon lévő papírokat kezdtem rendezgetni.
Vajon ma is együtt megyünk haza Levivel, ahogy eddig mindig?
Vagy ma nem vár meg, mert összevesztünk?
Összevesztünk egyáltalán?
- Tanár úr - zökkentett ki a gondolataim közül egy hang, én pedig ijedtemben elejtettem a kezemben tartott papírhalmot.
- Ó, Joshua. Kérdésed van? - kérdeztem oda sem figyelve, miközben leguggoltam.
- Igen - nyújtott felém egy lapot, én pedig hálás pillantást vetettem felé, mielőtt érte nyúltam. - Eljönne velem vacsorázni?
Megakadtam a mozdulat közben és csak kővé dermedve bámultam rá.
- Hogyan?
“Biztos csak félreértettem valamit” - ismételgettem magamban.
- Eljönne velem vacsorázni valamikor? - ismételte teljesen nyugodtan, és ezzel egy pillanat alatt lerombolta azt a naiv gondolatomat, hogy csak a hallásommal van baj.
- Öhm, hát… Ez, izé… - dadogtam. Hirtelen nem tudtam, hogy kellene reagálnom.
- Kész vagy már?
Levi a terem ajtajában állt hanyagul az ajtófélfának támaszkodva, és kiismerhetetlen pillantást vetett a szőke hajú srác felé, aki csak egy pajzán mosollyal válaszolt.
- Tanár úr - biccentett, én pedig teljesen ledöbbentem attól a szemtelen hangnemtől, amit megütött, de látszólag a provokált fél egyáltalán nem foglalkozott vele.
- Akkor jössz? - hagyta Levi figyelmen kívül az “üdvözlést”, és mogorván nézett rám.
- Ah, igen. Persze - feleltem, és mindent a táskámba dobáltam. - Sajnálom, Joshua, de mára már van programom - füllentettem, és bocsánatkérő pillantást küldtem felé, mire ő csak féloldalasan elmosolyodott és azt mondta:
- Megértem. Menjen, nehogy elmenjen a fuvarja - intett a távolodó alak felé.
Valahogy nem tetszett az a mindentudó arckifejezés, amivel rám nézett.
Gyorsan elköszöntem, és a távolodó Levi után futottam, aki időközben ráunt a várakozásra, ezért inkább otthagyott kettesben a sráccal.
- Hé, várj már! - szóltam utána, de hiába. Még csak lassítani sem volt hajlandó.
- Miért nem utasítottad vissza? - kérdezte hirtelen, mikor mellé értem.
- Hogy?
- Miért nem utasítottad vissza? - A hangja valahogy furán csengett, mintha csak erőszakkal tudná visszafogni, és nekem fogalmam sem volt, hogy mivel idegesítettem fel.
- Dehát visszauta… - ellenkeztem volna, de félbeszakított.
- Nem, nem utasítottad vissza - jelentette ki. - Csak kibújtál a mai alkalom alól, de a kedvét nem vetted el attól, hogy közeledjen feléd.
- És mégis hogyan kellett volna úgy kikosaraznom, hogy ne törjem le? - vontam kérdőre. Kezdett felmenni bennem a pumpa, attól a szemrehányó tekintettől. - Biztos sok bátorságára volt szüksége, hogy elém álljon és meghívjon, hiszen mindketten férfiak vagyunk, és nem tudhatta, hogyan fogok reagálni. Mellesleg az osztályfőnöke is vagyok - hangsúlyoztam. - Még évekig tanítani fogom, ő mégis kockáztatott azzal…
- Bátorságra a nagy francokat! - csattant a mély hang, én pedig megrezzentem a hirtelen kitöréstől. - Az a srác mindenkinek csapja a szelet, aki akár csak egy kicsit is vonzó, és a következményekre aztán biztosan nem gondol! Hol érdekli őt, hogy az osztályfőnöke vagy, amíg beléd rakhatja a farkát?!
Teljesen ledöbbentet.
- Miért vagy ilyen dühös? - nyögtem zavartan.
Nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen sose szokta ennyire felkapni a vizet. Mindig azt mondja, a legtöbb ember nem éri meg a fáradtságot, hogy felhúzza magát rajtuk, most viszont egy egyszerű középiskolás miatt dühöngött, akit még csak két hete ismer.
- És honnan tudsz róla ennyi mindent? - faggatóztam tovább.
Valami nyugtalanított ezzel az egésszel kapcsolatban, és mikor válasz helyett ő csak kínosan félrefordította a fejét, villámcsapásként ért a felismerés.
- Lefeküdtél vele… - suttogtam elképedve, és ez inkább volt kijelentés, mint kérdés. Nem kaptam választ. - Te jó ég! - motyogtam, és meghökkenve néztem rá. - Képes voltál megvádolni azzal, hogy lefeküdnék a tanítványaimmal, pedig az egyetlen, aki valóban képes ilyesmire kettőnk közül, az te vagy!
Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de végül hang nélkül visszacsukta, én pedig egy apró sóhajjal sarkon fordultam, és otthagytam őt.
A mellkasom összeszorult, a fejemben pedig ide-oda cikáztak a gondolatok, és az a hihetetlenül kellemetlen, utálatos érzés sem akart megszűnni, hiába próbáltam elnyomni magamban.
Az az érzés, amit tizenegy éves koromban is éreztem, mikor Levinek először volt barátnője, csak akkor még nem ismertem fel.
Az az érzés, ami azóta mindig súlyos teherként nehezedik rám, minden egyes alkalommal, mikor Levi nem az én kezemet fogja, hanem valaki másét.
Mikor nem engem ölel, hanem valaki mást.
Mikor nem én vagyok az, aki a legfontosabb számára, hanem valaki mást.
Ez a szörnyű érzés a féltékenység.

- Jól van, jól van... Nyitom már! - kiabáltam, és fáradtan megdörzsöltem a szemem, miközben az ajtó felé sétáltam. - Normális vagy? - kérdeztem ingerülten, miután kinyitottam az ajtót, majd anélkül, hogy akár csak egy pillantást vettetem volna a látogatómra, a konyha felé vettem az irányt. - Ne várd meg, hogy beinvitáljalak - szóltam még hátra a vállam felett, mielőtt bementem volna a konyhába.
Miután a faliórára nézve megállapítottam, hogy felesleges lenne visszaaludnom, a kávéfőzőhöz léptem és megszokásból két bögrét vettem le a polcról, mielőtt a kapszulákért nyúltam volna.
- Köszönöm - biccentettem, és elvettem a felém nyújtott dobozt.
- Örülök - mondta Levi, mikor a kezébe nyomtam a bögréjét, és a hangja valóban megkönnyebbültnek hangzott.
Azt akartam mondani, hogy “egy eszpresszó azért nem ennyire nagy szám”, de az a nyugodt, mégis komoly tekintet, amivel rám nézett, a torkomra forrasztotta a csípős megjegyzéseket.
- Minek örülsz? - érdeklődtem zavartan, és képtelen voltam megszakítani vele a szemkontaktust, mert rabul ejtettek azok a hihetetlen smaragdzöld szemek.
- Annak, hogy már nem vagy dühös - felelte őszintén, bennem pedig megmozdult valami. - Aggódtam, hogy még ha el is jövök, talán nem nyitsz nekem ajtót, de ehelyett finom kávéval fogadsz - mosolyodott el, én pedig újra rácsodálkoztam, hogy mennyire megfiatalítja, mikor igazán, szívből mosolyog.
Valahogy olyan ártatlannak tűnik…
- Beállítasz ide hajnalok hajnalán, aztán képes vagy így nézni rám - motyogtam tehetetlenül. - Semmi, semmi - legyintettem kérdő tekintetére, aztán lemondóan sóhajtottam. - Ülj le, amíg elkészülök - vettem az irányt a fürdőszoba felé.
- Ma nem tudunk együtt menni - szólt utánam, én pedig megtorpantam a küszöb előtt. - Van egy kis elintézni valóm, mielőtt bemegyek az iskolába - mondta bocsánatkérően. - Ezért is jöttem ma korábban - magyarázta.
- Ó… - nyögtem.
“Meglehet, én természetesnek vettem, hogy ma is együtt megyünk, de ez még nem jelenti azt, hogy Levi is így gondolta” - emlékeztettem magam, és hirtelen egy új gondolat körvonalazódott a fejemben.
- Joshuaval találkozol? - csúszott ki a számon, de szinte azonnal meg is bántam, mivel a hangom számonkérően hangzott. - Mindegy! - legyintettem gyorsan. - Ehhez semmi közöm - tettem még hozzá.
- Nem vagyunk együtt - válaszolt a kérdésemre, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésem, és jelentőségteljesen nézett rám.
Nem tetszett ez a tekintet. Így teljesen olyan volt, mintha magyarázattal tartozna nekem azért, mert lefeküdt valakivel.
Pedig mi csak barátok vagyunk. Nem tartozik sem elszámolással, sem bocsánatkéréssel…
“Akkor ne viselkedj úgy, mint egy féltékeny idióta!” - emlékeztettem magam gondolatban.
- Csak egyszer feküdtünk le egymással - folytatta, miután továbbra sem szólaltam meg. - Az volt az első és egyben az utolsó alkalom is - bizonygatta.
Ettől valamiért egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam.
- Akkor miért csináltad? - tudakoltam.
Hiába voltam tisztában vele, hogy abba kéne hagynom, nem tudtam gátat szabni a kérdésnek.
- Az… - kezdte, de hirtelen elhallgatott, és tanácstalanul nézett rám. - Csak úgy megtörtént.
- Csak úgy megtörtént? - visszhangoztam, és tisztán hallható volt a hangomban a hitetlenség.
Bólintott, én pedig valóban láttam rajta, hogy nem tud többet mondani.
Vagyis inkább nem akar.

- Az az idióta… - dünnyögtem egy hatalmas ásítás után a folyosón sétálva, és megdörzsöltem az arcom. - Egy órával korábban jött reggel, ahhoz képest, mintha az ébresztő keltett volna, és most emiatt olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok rendesen órát tartani - zsörtölődtem.
- Öhm, elnézést… - állított meg egy félénk, halk hang, én pedig érdeklődve fordultam a lány felé, aki az egyenruhája szoknyáját gyűrögetve, feszengve állt előttem.
- Heló, Patricia - köszöntem, és kedvesen rámosolyogtam, hátha ezzel oldani tudom egy kicsit a helyzetet, ehelyett azonban az eddig is pirospozsgás arca mélyebb árnyalatot öltött.
Patricia az én osztályomba jár, szorgos és nagyon elkötelezett, ami a tanulmányait illeti, emellett pedig döbbenetesen félénk és eléggé hiszékeny is, így az osztály díváinak egyik legfőbb célpontja. És eléggé valószínű, hogy érzéseket táplál irántam, mióta az évnyitó napján megvédtem őt a többiek szemétkedésétől.

Véget ért az igazgató beszéde, így minden osztály a saját termébe tartott, hogy az osztályfőnökök beszélhessenek az osztályaikkal.
- Most fognak bemutatni az új osztályomnak… - motyogtam, és idegesen tördeltem a kezeim. - Ráadásul végzősök! Ki bízna egy végzős osztályt egy ilyen zöldfülűre, mint én? - nyafogtam, Levi pedig türelmesen hallgatott, és egy halvány mosoly táncolt az ajkain, ami nem tudta elkerülni a figyelmem. - Ne nevess! - dörrentem rá, és összeráncoltam a szemöldököm.
- Nem nevetek - emelte a kezeit védekezően maga elé. - Csak hihetetlenül édes vagy… Egyszerűen nem lehet kibírni vigyorgás nélkül - mondta, és a szája fültől fülig szaladt.
- Nevetsz - jelentettem ki, és gondterhelten sóhajtottam.
- Ugyan már! - váltott komolyra, és elém lépett. - Ne aggódj! - tette a vállamra a kezét, és határozottan nézett a szemembe. - Hidd el nekem, az osztályod imádni fog! - állította teljes meggyőződéssel, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog. - És ne kezdd megint, hogy miért nem nekem adták az osztályt! - figyelmeztetett, mikor szólásra nyitottam a számat. - Az előző osztályfőnök azért bízta rád őket, mert úgy gondolja, hogy megbirkózol a feladattal, és jó utódja leszel. Nekem bezzeg azt mondta, hogy “egy ilyen erkölcstelen fiatalember nem fog jó példát mutatni a következő generációnak” - idézte, és sértett fintorra húzta a száját. - Mégis mit jelentsen az, hogy “erkölcstelen”? Maga vagyok a megtestesült erkölcsösség! - emelte vállmagasságba ökölbe szorított kezét, és elnézett valahova a távolba, miközben az állát ráncolta, én pedig nem bírtam tovább visszatartani a nevetést egy ilyen nevetséges póz láttán.
“Mint valami béna szuperhős.”
- Köszönöm, Mr. Erkölcsösség - kuncogtam, miután sikerült valamennyire lecsillapodnom. - Most már sokkal nyugodtabb vagyok - mosolyogtam rá hálásan, amit ő egy félmosollyal viszonzott.
- Picsába… - morogta pár perc után, majd hirtelen megtorpant, és sarkon fordult. - Várj itt egy pillanatot, oké? A kocsiban hagytam a telefonom - mondta, mielőtt még bármit is reagálhattam volna. - Mindjárt itt leszek, el ne menj! - kiáltotta még hátra a válla felett, aztán lekanyarodott egy másik folyosóra, én pedig szó nélkül a falhoz sétáltam, nekitámaszkodtam, és arra fordultam, amerre Levi egy pillanattal azelőtt eltűnt.
A hirtelen beállt csendben kis idő elteltével nem túl távoli zajra lettem figyelmes, úgyhogy a néma ígéretemet megszegve arrébb sétáltam, és belestem a terembe, ahonnan a hangokat hallottam.
Három lány állt a terem elején, és elég volt egy pillantás, hogy megértsem a szituációt.
- Kérlek, adjátok vissza! - könyörgött az alacsony, barna hajú, és hunyorítva, előrenyújtott kezekkel próbálta visszaszerezni a szemüvegét.
- Kérlek, adjátok visszaaa - utánozta a vöröske, és gúnyosan elvigyorodott, majd az egyik szépen manikűrözött körmével megpöckölte az áldozatuk homlokát.
- Ha szeretnéd, akkor térdelj le és könyörögj! - vihogott a másik, és ez a nevetés majdnem olyan idegesítő volt, mint az, ahogy hangosan csámcsogva rágózott, miközben egy hidrogénszőke hajtincsét csavargatta.
- Ez… - kezdte sírós hangon a meghunyászkodott fél, és ez volt az a pont, ahol nem tudtam tovább csendben maradni.
- Erre igazán semmi szükség - szólaltam meg, és elindultam a kis társaság felé. - Csak adjátok neki vissza, utána menjetek, nehogy elkéssetek a megbeszélésről a tanárotokkal - mosolyogtam, és próbáltam minél meggyőzőbben nézni rájuk.
- Cö - adtak hangot a nemtetszésüknek, de minden további nélkül, csípőriszálva távoztak, miután a fekete keretes szemüveget a kezembe nyomták.
- Tessék - nyújtottam a tulajdonosának.
- Köszö… - kezdte, viszont megakadt a szó közepén, miután a látása kitisztult, és az arcomra nézett. - Nagyon szépen köszönöm! - hadarta, és zavarában megemelkedett a hangja.
- Ugyan, nincs mit.
Kezdtem kínosan érezni magam, mikor már percek óta csak bámult rám. Úgy nézett ki, mint aki mondani akar valamit, végül azonban hiába nyitotta ki többször is a száját, nem szólalt meg, én viszont minden egyes másodperc elteltével egyre jobban feszengtem.
A tekintete olyan volt, mintha a vesémbe akarna látni. Hátborzongató.
- Hát itt vagy! - vetett véget a kényelmetlen helyzetnek Levi, aki mogorván nézett rám, mikor felé fordultam, én viszont ezzel mit sem törődve siettem felé, és már majdnem a nyakába ugrottam, mikor ráeszméltem, hogy nem vagyunk egyedül.
- Sietnünk kell, vagy elkések - ragadtam karon, és elindultam vele az ajtó felé. - Te is menj a termetekbe, nehogy baj legyen belőle - fordultam még a lány felé, aki továbbra is ugyanúgy bámult rám.
Végül csak bénán intettem egyet, és elsiettem, magam után húzva Levit is.
- Megmentettél… - sóhajtottam megkönnyebbülten, és fáradtan dőltem az izmos karnak, teljes testsúlyomat Levinek támasztva, aki egy szó nélkül kísért el így a teremig.
- Mit szeretnél? - kezdeményeztem, hátha ezzel kicsit megkönnyítem a dolgát. - Esetleg nem értesz valamit? - Igazából nem gondoltam, hogy tényleg emiatt keresett fel, de hát a remény hal meg utoljára.
- Igen. Vagyis nem. Mármint… Mindent értek - nyökögött. - Csak… Szeretem magát! - És bumm, bele a közepébe.
- Ó! - Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, azonban így sem tudtam, mit kellene mondanom egy ilyen helyzetben. - Igazán megtisztelő, hogy így érzel irántam, és köszönöm, hogy bevallottad nekem az érzéseidet, de… - Nem tudtam, hogyan kellene folytatnom.
Mégis mi a frászt kellene mondanom? Úgy néz rám, mint akinek éppen most törik össze a szívét. De miért? Hiszen csak egyszer beszéltünk, és az sem volt több pár mondatnál. Akkor mégis miért néz rám ilyen kétségbeesetten?
Mit kellene tennem? Levi mit tenne?
“Levi!” - ismételgettem gondolatban, és kimondtam, ami az először eszembe jutott:
- Sajnálom, már valaki mást szeretek.
Úgy gondoltam, később is ráérek majd azon őrlődni, vajon miért pont ezek a szavak hagyták el a számat, és miért dobbant tőlük nagyot a szívem.

- Vajon Levi már hazament? - motyogtam, és a karórámra néztem. - Csak három óra van. Talán még pont elkapom, ha sietek - kaptam fel a táskám az asztalomról, aztán sietősen elköszöntem a kollégáimtól, és kiviharzottam a tanáriból, hogy Levi keresésére induljak.
Negyed óra elteltével, mikor már épp kezdtem feladni, hirtelen hangokat hallottam a közelből. Úgy gondoltam, teszek még egy utolsó kísérletet arra, hogy megtaláljam, ezért elindultam a beszélgetés irányába, de mikor közelebb értem megtorpantam a terem előtt.
- Mégis miért engedelmeskednék? - Ez a pimasz, minden tiszteletet nélkülöző hang egyértelműen Joshuahoz tartozott.
- Na, ide figyelj! - Az ideges, kissé mogorvának hangzó pedig Levihez. - Nem érdekel, hogy miért hívtad el vacsorázni.
“Rólam van szó?” - döbbentem meg, és feszülten kezdtem hallgatni a beszélgetést.
- Egyáltalán nem érdekelnek a szándékaid - jelentette ki Levi nyersen, és a hanglejtése valahogy elég baljóslatú volt. - Az sem érdekel, ha ő életed szerelme, aki nélkül képtelen lennél élni - folytatta cinikusan. - Csak az számít, hogy meg ne lássalak mellette még egyszer.
- De tanár úr, mi van, ha én tényleg képtelen lennék nélküle élni? - kérdezett vissza a diák, és a hangja kiismerhetetlen volt. Nem tudtam volna megmondani, hogy komolyan gondolja-e.
- Az már a te gondod - válaszolta Levi közönyösen, és szinte láttam magam előtt az arcát, miközben ezt mondja. Tényleg egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lenne akkor.
- Milyen kegyetlen - nevetett fel Joshua. - Melo biztos nem örülne neki, ha tudná, hogy ilyeneket mond az egyik diákjának. - Már akkor tudtam, hogy átlép egy határt, mikor a nevemet olyan hangon ejtette ki, ami már felért volna egy szexuális zaklatással. - De most komolyan… - folytatta, a hangja viszont most nem szemtelen volt, sokkal inkább zavartnak tűnt. - Miért nem mondja meg neki, hogy szereti? - érdeklődött, és volt valami furcsa a hangjában. - Már időtlen idők óta titkolja előle, pedig minden egyes napot együtt töltenek. Nem fáradt még bele?
Tágra nyílt szemekkel, bambán meredtem magam elé, és a hátamat a falnak vetettem.
Kellett egy kis idő, mire fel tudtam dolgozni a hallottakat.
- Neked ehhez semmi közöd - morogta Levi hosszú másodpercek elteltével.
Hallottam a közeledő lépteket, de mire felfogtam, el kéne onnan tűnnöm, ő már előttem is állt, és döbbenten nézett rám, én pedig csak annyit tudtam tenni, hogy szerencsétlenül bámultam rá vissza.
- O-ó - jelent meg Joshua is az ajtóban, és mintha egy elégedett mosolyt láttam volna az arcán, de nem tudtam neki elég figyelmet szentelni, mert a következő pillanatban Levi egy ideges szusszantás után karon ragadott, és magával húzott. - Sok szerencsét! - kiáltotta utánunk a diákom, és mikor hátrafordultam, ő vigyorogva felmutatta a hüvelykujját.
Nem is látszhatott volna rajta jobban, mennyire jól szórakozik a kialakult helyzeten.

A lakásom felé vezető úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, majd miután felértünk, akkor is csak csendben leültetett a kanapéra, ő pedig a szemben lévő fotelba ült. Nem szólt egy szót sem, a csend pedig kezdett egyre nyomasztóbbá válni.
Végül nem bírtam ki, hogy meg ne szólaljak, holott fogalmam sem volt, mit akarok mondani.
- Öhm… - kezdeményeztem, de nem tudtam, hogyan kellene folytatnom.
- Mennyit hallottál?
Nem tudom mit vártam, mit fog majd először kérdezni, de a kérdés elhangzása után egyértelműen úgy éreztem: “én erre még egyáltalán nem állok készen”.
- Hát… Sokat? - kérdeztem vissza, de rögtön meg is bántam, mikor ingerülten nézett rám. - Ööö… Onnantól kezdve mindent, hogy téged nem érdekelne az sem, ha Joshua nem tudna nélkülem élni - motyogtam, és tényleg megbántam, hogy nem futottam el, mielőtt észre vett volna.
- Picsába - sóhajtotta gondterhelten, és fáradtan megdörzsölte a homlokát. Úgy nézett ki, mint akit már az teljesen lefárasztott, hogy eddig csak csendben ült velem szemben.
“Nem fáradt még bele?” - Váratlanul bevillant a kérdés, amit Joshua tett fel Levinek, és egyszerre megértettem, hogy mit értett ez alatt.
- Ami azt illeti… nem egészen értem ezt az egészet - kezdtem bizonytalanul, és úgy helyezkedtem, hogy teljesen Levi felé forduljak. - Szóval… Elmagyaráznád nekem? - kértem.
Erőszakkal kellett visszafognom magam, nehogy tördelni kezdjem az ujjaimat, ezzel elárulva, mennyire ideges vagyok amiatt, hogy vajon mi fog ezután történni, bár nagyon valószínű, hogy minden erőfeszítésem hiába való volt, mivel Levi úgy nézett rám, mint aki pontosan tisztában van vele, mi jár a fejemben.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? - kérdezte kis idő elteltével, színtelen hangon. - Ha egyszer belekezdek, utána már nem lesz visszaút - figyelmeztetett, és én megértettem, mit csinál.
Adott egy utolsó lehetőséget, hogy elmeneküljek valami elől, ami valószínűleg megváltoztatja mind a kapcsolatunkat, mind az életünket.
Valójában szerettem volna megtenni. Egy pillanatig arra gondoltam, sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen hazaküldeném Levit, és úgy tennék, mintha sosem hallottam volna semmit.
Úgy gondoltam, sokkal könnyebb lenne, ha minden maradna a régiben, de aztán ránéztem Levi merev, kifejezéstelen arcára, és észrevettem, hogy az alsó ajkát jobb oldalt kissé beszívta. Biztos voltam benne, hogy fájdalmasan erősen harapott rá. Talán még a vére is kiserkent tőle. Ezután a szemem sarkából véletlenül megláttam, ahogy a combja mellett ökölbe van szorítva a keze, ez a két dolog pedig elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek, semmi nem lenne egyszerűbb attól, ha most elfordítanám a tekintetem.
Talán én tudnék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de Levi?
Ő vajon képes lenne továbbra is elfojtani magában mindent?
És még ha képes is lenne rá, megtudnám tenni vele azt, hogy megvárom, míg teljesen felemészti őt valami, míg én élem tovább a békés kis életem?
Határozottan képtelen lennék rá.
- Kérlek, mondj el mindent!
Döbbenten nézett rám, mint aki biztos volt benne, hogy inkább a szőnyeg alá söpröm a dolgot, és kis idő elteltével is csak tátogni volt képes, így felálltam, hozzá sétáltam, majd elé térdeltem, a kezem az öklére simítottam, és türelmesen néztem a szemébe, miközben lágyan mosolyogtam rá.
Eddig mindig én szorultam támaszra, Levi pedig mindig ott volt, hogy megnyugtasson és támogasson. Viszont most először én voltam az, akinek támaszt kellett nyújtania, úgyhogy mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy megkönnyítsem a dolgát.
- Hol kezdjem? - motyogta tanácstalanul. Úgy tűnik, ő sem állt készen erre a beszélgetésre.
- A legelején - tanácsoltam, ő pedig belekezdett, miután egy kis ideig elgondolkodva nézett maga elé:
- Mint azt te is tudod, a szüleim sosem ítélték el a másságot, és gyerekkorom óta azt tanították nekem, hogy a szerelem két férfi vagy két nő között is ugyanolyan, mint egy férfi és egy nő esetében. Ezért nem is gondoltam furcsának soha, hogyha éppen nem egy lány, hanem egy fiú keltette fel az érdeklődésemet. Mire kilenc éves lettem, megértettem, hogy nem mindenki gondolja úgy, ahogy a családom, ezért óvatosabban viselkedtem, mikor megtetszett valaki. Azon a nyáron találkoztam veled és… - akadt el egy pillanatra, de biztató tekintetem láttán folytatta: - Szerelem volt első látásra - nyögte ki, mintha el sem hinné, hogy tényleg kimondja. - Miután arrébb húztalak a többi gyerektől, és jobban is megnéztelek, egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy szorosan magamhoz öleljelek. Másra sem vágytam jobban, minthogy letöröljem a könnyeidet, és majdnem meg is tettem, de te olyan ártatlanul néztél rám a hatalmas, tengerkék szemeiddel, hogy attól féltem, megijesztenélek, ezért inkább otthagytalak, mielőtt valami olyat teszek, amit később megbánok - mesélte, és kezdett ellazulni, ahogy felidézte ezeket az emlékeket. - Eleinte persze nem tudtam, mit is érzek, az évek elteltével viszont, mikor már kitörölhetetlenül az életem része voltál, felismertem az érzéseim. Először megpróbáltam valahogy eltörölni magamból őket, hiszen féltem, hogy ezzel tönkretenném a kapcsolatunkat - mondta, és a hangja fájdalmasan csengett, nekem pedig elszorult a szívem. - Így hát randizgatni kezdtem, viszont sehogy sem tudtam megmásítani az irántad érzett érzéseimet. Végül feladtam a próbálkozást, és eldöntöttem, hogy mikor belépsz a pubertás korba, bevallok neked mindent. Az idő viszont hihetetlenül gyorsan telt, én pedig mindig csak halogattam a dolgot, és mire végre összeszedtem a bátorságom, addigra te szereztél magadnak egy barátnőt, elvesztetted a szüzességed, és vidámabbnak tűntél, mint valaha. Mikor láttam azt a felhőtlen mosolyt az arcodon, úgy gondoltam, mellettem talán nem tudnál ilyen boldog lenni - ismerte be elgyötörten. Megszorítottam a kezét, mert egy pillanatra úgy nézett ki, mintha már az emléktől is majd’ elsírná magát. - Soha nem lettem volna képes arra, hogy elrontsam a boldogságod, ezért inkább jó mélyre eltemettem magamban az érzéseimet, és továbbra is melletted maradtam, mint a barátod. Azt gondoltam, ez is elég lesz ahhoz, hogy boldog legyek, hiszen a te boldogságod számomra a legfontosabb.
Minden idegvégződésemmel rá figyeltem, amíg beszélt, és minden egyes érzést láttam, ami átsuhant az arcán, és amiket most meg sem próbált elrejteni előlem.
Az azzal szembeni tehetetlensége, hogy szeret, holott úgy érzi, nem helyes, a kínzó féltékenység, mikor valaki másra mosolyogtam helyette, és a fájdalom, amiért minden próbálkozása ellenére is képtelen volt elfelejteni.
És látom rajta, hiszen már régóta ismerem, hogy milyen boldog, amiért most a kezét fogom, és amiért ilyen közel vagyok hozzá. Folyton lopott pillantásokat vet az összekulcsolt ujjaink felé, mintha el sem hinné, hogy a hallottak után is fogom még a kezét.
Most először teljesen leengedte előttem a védőfalat, ezért pontosan látom, mennyire bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy mi lesz ezután. Hogy vajon mit fogok reagálni.
Eltaszítom? Vagy inkább magamhoz ölelem? Esetleg azt mondom, “maradjunk csak barátok”?
Azzal, hogy elmondhatta ezt nekem, nagy kő gördült le a szívéről, ugyanakkor a helyére egy szikla nehezedett, és azt a sziklát nekem kell levennem onnan.
- M-mi a baj? - kérdezte döbbenten, én pedig akkor eszméltem rá, hogy a szememből kicsordult pár könnycsepp, miközben a szemeibe néztem. Valahogy fel sem tűnt.
- Semmi - mosolyodtam el, és a szabad kezemmel megtöröltem az arcom. - Sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam neked, miközben fogalmam sem volt róla, hogy így érzel irántam.
- Ne érezd magad rosszul emiatt! - mondta lágyan, és már megszokásból az arcomhoz nyúlt, hogy letörölje a könnyeket, amik az előzőek helyére érkeztek.
“Ne érezd magad rosszul emiatt” - ismételtem, és elöntötte a melegség a mellkasom.
- Még most is csak azt tartod szem előtt, hogy nekem jó legyen - motyogtam szinte hangtalanul, és felálltam, mert már kezdett elzsibbadni a lábam.
Levi valószínűleg félreértette a mozdulatot, mert egy pillanatra megszorította a kezem, és feszülten figyelte, hogy mit fogok csinálni ezután. Talán máris biztos volt benne, hogy a következő pillanatban elengedem a kezét, és hazaküldöm, mondván “én ebből nem kérek”.
Egy pillanatra bevillant, milyen arcot vágna, ha tényleg elküldeném, és teljesen biztos voltam benne, hogy nem akarok ilyen fájdalmas kifejezést látni az arcán. Sem most, sem máskor.
Úgyhogy inkább hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe huppantam, a combjaimra ejtettem összekulcsolt kezeinket, és az ujjaival kezdtem babrálni.
- Nem tudom biztosan, hogy ez szerelem-e - kezdtem, és úgy helyezkedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Azt viszont tudom, hogy te vagy a legfontosabb ember az életemben - jelentettem ki. Mindig azt hittem, nehezemre esne bárkihez is ilyen őszintének lennem, most viszont kikívánkoztak belőlem ezek a szavak. - Szóval miért nem próbáljuk meg?
A szavaimat néma csend követte, ennek ellenére nem állt szándékomban siettetni Levit. Úgy gondoltam ráérünk, hiszen most fog elkezdődni valami új, valami eddig ismeretlen.
Valami, ami mindent megváltoztat.

- Hogy állsz a pakolással? - állt meg Levi az ajtóban, majd az ajtófélfának dőlt, és szétnézett.
- Nincs elég hely a ruháimnak - sóhajtottam panaszosan, és rádőltem egy rongykupacra.
- Sosem értettem, miért van ennyi ruhád - mormogta az orra alatt.
- Én meg azt nem értettem soha, hogy másoknak miért van olyan kevés - mondtam ki, és felé nyújtottam a kezeim, ő pedig engedelmesen hozzám sétált. - A-a - ráztam meg a fejem, mikor lehajolt hozzám, hogy felsegítsen a földről. Tudtam, hogy elég könnyű vagyok ahhoz, hogy gond nélkül felemeljen. - Vegyél fel! - Egy pillanatig hitetlenül nézett rám, én viszont csak komolyan néztem rá vissza, és szemem se rebbent, miközben lassan lehajolt hozzám, és a karjai közé vett. - Ugye kész van már a vacsi? - tudakoltam, miközben a mellkasához simultam, és mélyen belélegeztem az illatát.
- Vigyelek el odáig? - kérdezte panaszosan, de a hangján hallottam, hogy mosolyog.
- Még jó - néztem a szemébe. - Az a legkevesebb, hogy minden kívánságom lesed, miután tegnap ki tudja hanyadszor rontottál meg - jelentettem ki komolynak szánt hangon, miközben a karjaim a nyaka köré fontam, viszont a szám sarkában már mosoly bujkált.
- Ez természetes - felelte, az ő hangja azonban hirtelen nagyon is komolynak tűnt. - Mindig, minden kívánságodat teljesíteni fogom - nézett mélyen a szemembe, én pedig éreztem, hogy enyhén elpirulok, nem is a mondandójától, sokkal inkább attól az érzelmes, mély pillantástól, amivel a szemembe nézett.
- Jól is teszed - motyogtam, és a vállába temettem az arcom, hogy leplezzem a zavarom.
- Szeretlek - dörmögte a hajamba, és finoman magához szorított.
- Én is szeretlek - válaszoltam halkan, és nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, a mosolya fültől fülig ér.

.

Beloved 13. rész *Silke*

És vége van.

xx Silke

Két és fél évvel később

Harry

- Kipurcanok… - sóhajtottam, és egy zsák krumpli kecsességével zuhantam a kanapéra. (A hálószobáig már nem jutottam el, pedig minden vágyam az volt, hogy átaludjam a következő napot. Vagy inkább hetet.)
Az elmúlt két és fél hétben Lou távol volt, így minden egyes percemet Tommy kötötte le, aki teljesen leszívta minden energiám.
Eddig ha valamelyikünknek hosszabb időre kellett elutaznia, akkor az egész család ment, most viszont az utolsó pillanatban szóltak Lounak, hogy utaznia kell, így nem álltunk készen a hajnali indulásra. Végül úgy döntöttünk, hogy majd pár nap múlva utána megyünk, de Tommy az indulás előtti napon lebetegedett, úgyhogy végül lemondtunk az utazásról.
Lou tegnap végre hazajött, de az időeltolódás és az utazás miatt szinte az egész napot átaludta, viszont előtte még megígérte, hogy ma ő vigyáz Tommyra, szóval nekem csak annyi a dolgom, hogy aludjak, amennyit bírok.
- Apuciii! - hallatszott fel egy perccel később, majd az én édes kisfiam egyenesen a gyomromba fejelt, miután tornádóként átviharzott a nappalin. - Apuci! Apuciiii! Aaapuuuciiiiiii! - Folyamatosan lökdösött, miközben a hangja minden egyes “apuci” után egyre türelmetlenebbé és panaszosabbá vált, de nem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam a szemem.
- Tommy, hagyd aput pihenni! - érkezett meg a megmentőm, én pedig önkéntelenül is felsóhajtottam.
- De én vele akarok játszani! - mondta duzzogva, és ki sem kellett nyitnom a szemem, hogy tudjam, milyen az arckifejezése.
Lelkiszemeim előtt láttam, ahogy felfújt arcocskája felett dühösen örvénylenek tengerkék szemei, miközben kicsi, husis karjait összekulcsolja a mellkasa előtt. (Mikor először bevágta ezt a pózt, úgy éreztem, muszáj lefotóznom, ami miatt persze csak még jobban megsértődött.)
- Úgy tűnik, most velem kell beérned.
Hallottam a mosolyt Lou hangjában, majd a következő pillanatban a jólismert, puha ajkak egy lágy csókot hintettek a számra, én pedig ösztönösen követtem a mozdulatot, mikor megpróbáltak eltávolodni az enyéimtől, amire egy halk kuncogást, és egy újabb, hosszú csókot kaptam válaszul. Ezután egy kicsi, nyáltól nedves puszi cuppant az arcomon, és finom, pici kezek óvatos simítását éreztem a hajamon.
Ahogy a távolodó léptek zaja teljesen elhalt, végül átadtam magam az álmok világának, miközben a hasamra csúsztattam a kezem.

- Biztos, hogy Tommy már alszik? - kérdeztem sóhajtva Lou-tól, miközben ő a nyakamat csókolgatta, mire csak egy hümmögést kaptam válaszul, egy másodperccel később pedig a mellbimbóm kezdte szívogatni, amitől a hátam az ágytámlának feszült.
Éppen az alsónadrágomból bújtatott ki, mikor megláttam, ahogy az ajtó lassan kinyílik (amit ő azért nem vett észre, mert pont háttal volt neki), és Lou (szerencsére még bokszerrel takart) feneke felett megláttam a kócos, barna hajat.
Az első sokk utáni reakciómat pedig még sokáig nem felejtjük el, ugyanis ahogy felfogtam, hogy a két és fél éves kisfiunk rajtakapott minket előjáték közben, pánikszerűen löktem (vagy inkább rúgtam) le magamról Louis-t, aki végül a padlón kötött ki.
- Nem tudok aludni… - dünnyögte Tommy a következő pillanatban, és elvette a kezét az arca elől, amivel eddig a szemeit dörzsölgette.
Gyorsan magamra kaptam egy kinyúlt pulcsit, aztán karba vettem a kisfiunkat, és a szobájához siettem, mielőtt még bármit is észre vehetett volna.
- Mondtuk már, hogy kopogj, mielőtt bejössz a szobánkba - jegyeztem meg. Próbáltam minél gyorsabban megnyugodni, de a szívem továbbra is kétszázzal vert.
- Kopogtam - jelentette ki, miközben a fejét a mellkasomra hajtotta. - Csak olyan hangosak voltatok, hogy biztos nem vettétek észre - ásította, én pedig éreztem, hogy fülig pirulok.


Louis

Mikor Harry visszajött Tommy szobájából, megfogadta, hogy soha többé nem csináljuk itthon, ha a kisfiunk is a házban tartózkodik. Fél órával később viszont ismét alattam feküdt, és kéjes sóhajtások közepette követelt többet, többet, és még többet.
Végignyaltam a hasán, külön figyelmet szentelve a pillangó tetoválásnak, aztán még egy kicsivel lejjebb csúsztam. Óvatosan végigsimítottam a mutatóujjammal a császármetszés hegén (ami azóta már szépen begyógyult és elhalványult), aztán végighúztam az orrom kőkemény farkán, ami már a hasának feszülve várt rám. Beszívtam az isteni pézsmaillatot, aztán kidugtam a nyelvem, és a makkjától a tövéig, kínzó lassúsággal kezdtem nyalogatni. Harry csak nyöszörgött, és fellökte a csípőjét, de én azonnal visszanyomtam az ágyra. A számat szépen borotvált heréire tapasztottam, mielőtt megszólaltam:
- Hadd kényeztesselek egy kicsit - búgtam, mire a farka megremegett, és olyan mélyet nyögött, hogy a szájában lévő ujjaimon keresztül, a karomon át, egészen a gerincemig, mindenemen végigszaladt a finom rezgés.
Lenyaltam a makkja hegyén remegő előnedvet, aztán bekaptam a végét, és erősen megszívtam. Felnyüszített, a háta felemelkedett az ágyról, miközben mindkét kezével a hajamba túrt, hogy ennél sokkal többet vegyek be. Ellazítottam az állkapcsom, és hagytam, hogy addig nyomja a fejem, míg a torkomba nem jut. Az orrom hegye a hasához ért, a nyálam vékony patakokban folyt rajta végig.
Ahelyett, hogy szopni kezdtem volna, visszahúzódtam, hogy éppen csak a fele legyen a számban, aztán kimásztam oldalra a combjai közül, és az egyik lábam átvetettem a felsőtestén. A farkam ott lógótt, közvetlenül az arca előtt, és ő azonnal rábukott, mire újra a torkomig engedtem. A nyögését az egész testemben éreztem.
Mikor éreztem, hogy Harry már közel van , kiengedtem a számból, mire panaszosan felnyögött. Végigsimítottam a combjai oldalán, aztán alájuk nyúltam. Megmarkoltam a a térdhajlatát és felhúztam a lábait, amiket ő automatikusan behajlított. Szinte a mellkasáig toltam őket, aztán átnyúltam alattuk és újra négykézlábra ereszkedtem. A könyökömön támaszkodtam, mindkét tenyeremmel kitámasztottam a derekát, és belenyaltam a fenekébe a két feszes félgömb között, aztán előre löktem a csípőm, mert hirtelen abbahagyta a feje ütemes mozgatását.
Keményen nyaltam, a nyelvem átdugtam az izomgyűrűn, és az egyik kezemmel pumpáltam a farkát, miközben Harry erőteljesen, meg-megakadó ritmusban szopott. Aztán egyszercsak megremegett a kezemben, és egy mély nyögéssel átadta magát az orgazmusnak. Kiengedett a szájából, miközben vastag rétegben borította be a mellkasát a spermája, a szemeit lehunyta, az ajkai elnyíltak, és a nevemet nyögte, ettől a látványtól pedig én is eldurrantam, és minden igyekezetem ellenére, egyenesen az arcára élveztem.
Hosszú idő telt el, mire teljesen lecsengett bennünk az gyönyör utolsó hulláma is. Megfordultam, és felmásztam Hazz mellé, aki lehunyt szemekkel, kielégült mosollyal az arcán feküdt.
- Le kéne ezt mosni - motyogta, mikor fölé másztam, és kinyitotta a szemeit, ahogy az arcához nyúlt. Bármit is mondott, egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki fel akarna kelni.
- Megoldjuk - feleltem. Hozzá hajoltam, és módszeresen lenyalogattam rólaélvezetem nyomait, aztán lecsúsztam a mellkasához, és ott is megtisztogattam a nyelvemmel. Hiába az előző, fantasztikus orgazmus, én újra készen álltam.
Felmásztam Harryhez, az ajkaimat a szájára tapasztottam, de egy jóleső szusszanáson kívül nem kaptam más reakciót. Nem csókolt vissza, ezért elhúzódtam tőle, és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Hazz?! - Pont mikor megszólaltam, Harry horkantott egyet, és az oldalára fordult, a kezeit pedig a párnája alá tette. Vagy egy percig meredtem rá döbbenten, mire kiszakadt belőlem nevetés, de mikor panaszosan nyöszörögni és mocorogni kezdett, az egyik kezem a számra tapasztottam, hogy tompítsam a hangom. - Akkor nem lesz második menet? - kuncogtam, miközben letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
Mosolyogva hozzá hajoltam, és egy puha csókot nyomtam az arcára, aztán befeküdtem mögé. Magunkra húztam a takarót, szorosan hozzá simultam, átvetettem a karom a derekán, és puszit nyomtam a tarkójára, aztán még utoljára, halkan, szívből felnevettem.

VÉGE

BELOVED 12. rész *Silke*

Sziasztok, kedves mindenki!

Először is szeretném megköszönni a sok-sok "szerettem"-et és kommentet, amit kaptam. Végtelenül boldoggá tettetek minden egyes alkalommal, mikor láttam, hogy vannak, akiket érdekel az írásom.

Másodszor pedig szeretném megköszönni azt a végtelen türelmet, amivel irántam viseltettetek, annak ellenére is, hogy a fejezetek milyen nagy időközönként érkeztek.

Még nem írtam ilyen hosszú történetet, és igen, egyszer-kétszer az is előfordult, hogy már a hajam téptem, miközben kipréseltem magamból a betűket... De most, hogy már ilyen közel a vége, örülök, hogy nem adtam fel, és megírtam ezt a történetet.

Szóval köszönöm, hogy elolvastátok!

(Remélem, okoztam nektek pár sírós/mosolygós pillanatot, és a vége után egy héttel még emlékezni fogtok erre a történetre.☺)

Ez az utolsó előtti fejezet.

Jó olvasást!

xxSilke

Harry

- Milyen p-problémák...? - dadogtam, és a hasamra csúsztattam a kezeimet, mintha azzal megvédhetném őt odabent, miközben éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból.
- A baba köré tekeredett a köldökzsinór, és megfulladhat, ha a nyakára szorul.
Hiába tudtam előre, mit fog mondani Dr. Hesse, a következő szavak hallatán megtántorodtam, és a mögöttem lévő vizsgálóasztalba kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom (és az eszméletem):
- Azonnal császármetszést kell végrehajtanunk, mielőtt még mindkettejük állapota válságosra fordul.
- D-de még nem telt le a kilenc hónap. Még a nyolcadik is csak nemrég ért véget... - csuklott el a hangom. Alig tudtam beszélni a gombóctól a torkomban.
- A baba szépen fejlődött. Ha most jön a világra, egészséges babájuk lesz. Viszont ha úgy hagyjuk a dolgokat, ahogy most állnak... - A mondat vége közöttünk lebegett, nyomasztóvá és feszültté téve a légkört. Láttam az orvoson, hogy próbál minél finomabban fogalmazni, nehogy teljesen beparázzak, de határozott tekintete most valahogy nem tudott megnyugtatni.
- De… Louis - nyöszörögtem. Már egy tiszta gondolatom sem volt. Csak az járt a fejemben, hogy “Louist akarom!”. - Lou ni-nincs itt… Nél-nélküle nem…
- Harry - tette a kezét a vállamra biztatóan. - Kérem, engedje meg, hogy Beth felkészítse önt a műtétre. Addig én kapcsolatba lépek Mr. Tomlinsonnal.
- Re-rendben - motyogtam, majd a fiatal, kedvesen mosolygó nővérke felé fordultam, aki azonnal belém karolt, és finoman vezetni kezdett.
- Nyugodjon meg, Mr. Tomlinson - szorította meg a karomat biztatóan, és gyengéden rám mosolygott. - A kedvese biztosan ideér!
- Biztosan… - suttogtam magam elé meredve, és a jegygyűrűmmel kezdtem babrálni.
- Üljön le az ágyra, kérem - vezetett be egy kórterembe, én pedig engedelmesen tettem amit mondott.
Szekrényeket nyitogatott, fiókokat húzogatott, majd pár perc elteltével egy üres fecskendővel tért vissza és közölte, hogy vért kell vennie tőlem.
- A császármetszés… - kezdtem, hogy eltereljem a figyelmem a tűről, de a hangom hirtelen elhalkult.
- Mint ahogy általában, önt is helyi érzéstelenítéssel fogják műteni - kezdte. - Amint az érzéstelenítő hatni kezd, a sebész nekilát a műtétnek. Kérem, öltözzön át - nyomott a kezembe egy kórházi köntöst, és a sarokban álló paravánra mutatott. - Dr. Arbogast ejt egy körülbelül tizenöt centiméteres vágást az alhasán, utána már csak percek kérdése, és a karjaiban tarthatja a babáját - mosolygott rám, miután elvette tőlem a ruháimat.
- Dr. Arbogast? Azt hittem, hogy ő most szabadságon van…
- Ehhez az esethez mindenképpen be kell jönnie - magyarázta. Mellesleg Dr. Arbogast császározta Dr. Hesse-t is.
- Igen, ezt már hallottam - bólintottam.
A következő pillanatban egy újabb ápolónő jött be a szobába, és félrehívta Beth-t. Próbálta elrejteni az idegességét, de a pillantásában láttam a riadalmat mikor rám nézett, amitől a gyomrom a torkomba ugrott.
- Ez egészen biztos? - kérdezte Beth halkan, mire a másik csak bólintott egyet, aztán elhagyta a szobát.
- Rendben van - fordult vissza felém, én pedig csak kérdőn, aggódva néztem rá. - Kérem, feküdjön fel az ágyra. Hamarosan mindenki megérkezik, szóval csak percek kérdése, hogy betoljuk önt a műtőbe. - Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy kedves, biztató mosolya az arcára fagyott, mikor azt mondta “mindenki”.
- Beth - szólítottam meg, miután szófogadóan felfeküdtem az ágyra. - Mi történt? - kérdeztem halkan mikor felém fordult, és még engem is meglepett, mennyire ijedtnek tűnik a hangom.
- Harry… - mondta, bár inkább elfojtott sóhajtásnak hangzott. Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevemen szólított. - Ne pánikolj, rendben? - kezdte, ahogy megállt az ágy mellett, és bátorítóan a vállamra tette a kezét.
Ha valaki ilyet kér tőled, mielőtt valami látszólag fontosat akar neked mondani, természetesen az az első, hogy teljesen beparázol.
Úgy éreztem, a hangom remegésétől már nem lehetne érteni amit mondok, így csak bólintottam.
- Dr. Hesse nem… - Egy pillanatra még habozott, aztán a szemembe nézve végül csak kibökte: - Nem éri el Mr. Tomlinsont.
Csak pislogtam rá, amíg sikerült értelmeznem a helyzetet.
Éppen szólásra nyitottam a szám, hogy kétségbeesetten követeljem magam mellé a férjemet, mikor megéreztem a délutáninál is erősebb fájdalmat, amitől a torkomra forrtak a szavak. Csak egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat, miközben könnyek gyűltek a szemembe, és teljesen eluralkodott rajtam a pánik.
Ó, egyáltalán nem féltem. Rettegtem!


Louis

- Gratulálok, Tomlinson, egyszer sem rúgtál öngólt - vágott hátba az edző, bár kicsivel mintha nagyobb erőt vitt volna bele a szükségesnél.
- Muszáj volt. Nem hozhattam szégyent a kisfiamra - mondtam komoly arccal, de a szívem nagyot dobbant a “kisfiam” szóra.
A folyosón ráérősen sétálva gurítottam le egy palack vizet, miközben feloldottam a telefonomat, és akaratlanul is elmosolyodtam, mikor megláttam az új hangüzenetet, amit Harry küldött.
- Úgy tűnik, csak nem bírta ki nélkülem egy egész napig - kuncogtam. A fülemhez emeltem a készüléket, miközben újra nagyot kortyoltam a vízből, de azonnal félre is nyeltem, ahogy meghallottam Harry hangját.
- “Lou…” - A hangja sírásba hajlott, bennem pedig meghűlt a vér. - “Hol vagy már?” - Nem tudom, hogy mikor kezdtem futni. Már csak arra eszméltem, hogy kiérek a stadionból. - “Azt mondtad, hogy…" - A hangja megremegett, én pedig szinte láttam magam előtt zokogástól reszkető testét. - "...itt leszel és fogod majd a kezem, miközben Tommy megszületik!”
- Niall! - üvöltöttem, mikor megláttam barátom szőke fejét, ahogy éppen átsétál a parkolón. - Kell a kocsid! - futottam felé, átvágva a kocsik között.
- Miért? - értetlenkedett, és megállt a Rover mellett.
- “Fáj, Lou...” - nyöszörögte Hazz, az én szívemet pedig egyre erősebben szorította a félelem.
- Harry… Tommy! - Egyszerűen képtelen voltam ennél többet mondani Niall-nek.
- “Félek egyedül… Siess!” - sírta Harry, az üzenet pedig véget ért.


Harry

- Mr. Tomlinson, most már el kell kezdenünk! - ismételte Dr. Hesse legalább ötödjére, de én továbbra is csak a fejemet ráztam.
- Anyuci, ne szórakozzon már! - förmedt rám Arbogast, miután megint nem sikerült elnyomnom az ajkaim közül kiszökő, fájdalmas nyögést. - Hagyja abba ezt a szánalmas nyögdécselést, és feküdjön az oldalára, hogy beadhassuk végre az érzéstelenítőt, vagy isten bizony leszíjaztatom!
A válaszom megint csak egy fejrázás volt.


Louis

Niall szó nélkül kinyitotta a kocsiját, de nem akart a volán mögé engedni.
- Így nem vezethetsz! - ellenkezett, nálam pedig elszakadt a cérna.
- Add ide azt a rohadt kulcsot, baszd meg! Nem kell, hogy beszállj mellém, csak add ide a tetves kocsid! - üvöltöttem.
Fújtatva kaptam ki a kulcsokat a kezéből, miközben ő csak döbbenten nézett rám, aztán bepattantam a kocsiba, és már azelőtt beindítottam a motort, hogy az ajtót becsuktam volna.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem Niallt, mikor meghallottam az öv kattanását.
- Veled megyek - jelentette ki egyszerűen. - Nem tudnék Harry szemébe nézni, ha most elpatkolnál egy autóbalesetben - tette még hozzá, aztán az ablak felé fordult, és a mellettünk elsuhanó kocsikat kezdte bámulni.
Nem reagáltam semmit.


Harry

- Harry! - szólított meg Hesse, miután leintette az éppen kitörni készülő köpcöst. - Azzal, hogy várakoztat minket, csak önmagának okoz feleslegesen fájdalmat, és a babáját is veszélybe sodorja - mondta ki a nyilvánvalót, mire alig észrevehetően bólintottam. - Ha tudja ezt, miért nem engedi, hogy elkezdjük a beavatkozást? - kérdezte, és őszintén értetlennek tűnt.
- Lou… - leheltem, aztán mély levegőt vettem, miközben végigsimítottam a hasamon. - Nincs itt Lou. Csak várjunk még egy kicsit! - emeltem fel az egyik kezem, mikor láttam, hogy Arbogast újra valami epés megjegyzést akar tenni, és kérlelve pislogtam rá.
- Tíz percet kap! - jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, én pedig felsóhajtottam.
“Siess már!” - gondoltam, és az alsóajkamba kellett harapnom, hogy gátat szabjak az újabb könnyeknek.


Louis

- Louis! - kiáltott rám Niall, mikor újabb piroson hajtottam át, ugyanebben a pillanatban pedig egy teherautó dudája harsant fel mögöttünk. - Mondtam már, hogy ha kinyírsz mindkettőnket, attól még Harrynek nem lesz jobb! - Egyértelműen igaza volt, de csak az számított, hogy minél hamarabb Hazz mellett lehessek. Semmi mással nem foglalkoztam.
Végül teljesen figyelmen kívül hagytam Nit, hiába kiáltozott folyamatosan, és perceken belül a klinika elé értünk.
Satufékkel álltam meg a bejárat előtt, és már ugrottam volna ki a kocsiból, de egy pillanatra megtorpantam. A szemem sarkából láttam, ahogy a szőke fej nagyot koppant a műszerfalon, egy másodperccel később azonban már a ajtók felé futottam, miután Niall káromkodva felegyenesedett.
- Bocs, haver! - kiáltottam hátra a vállam felett. Azt már nem hallottam, hogy válaszolt-e. - Louis Tomlinson vagyok! - kiabáltam, miközben a recepcióspult felé rohantam, és nem törődtem a rengeteg emberrel, akik szinte megtöltötték az előteret. - Harry Tomlinsont keresem. Hol van? Keresse már! - dörrentem a középkorú nőre, mikor a pulthoz értem, és ő még mindig csak tágra nyílt szemekkel bámult rám.
- Ö-ötös műtő - mondta bizonytalanul. - De... Uram, oda most nem mehet be! - kiáltott utánam, de én csak szaladtam tovább.
Mikor megláttam a lengőajtón lévő ötös számot, szinte betörtem a helyiségbe, nem foglalkozva a rajtam csüngő nővérkékkel, akik próbáltak megállítani.
Ott feküdt Harry az ágyon, az egyik lába felhúzva, miközben a takaróját szorongatta maga mellett, az arca pedig megvonaglott a fájdalomtól.
A hangzavarra az ajtó felé kapta a fejét, a szívem pedig újra elfacsarodott a reakciójától. A teste egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elernyedt, a gyönyörű smaragd szemekből pedig újabb könnycseppek kezdtek záporozni, ezzel még jobban összemaszatolva már amúgy is nedves arcát.
- Lou… - sóhajtotta, én pedig automatikusan elindultam felé.
- Mr. Tomlinson! - A határozott hangra felkaptam a fejem, de nem álltam meg, amíg meg nem fogtam Hazz kezét. - Kérem, menjen ki, és öltözzön be, ha jelen akar lenni a műtétnél. - Inkább parancsnak hangzott, mint kérésnek, de hiába bólintottam rá, Hazz belekapaszkodott a kezembe, így nem tudtam elindulni. - Addig beadjuk az érzéstelenítőt, hogy mikor visszajön, azonnal megkezdhessük a beavatkozást.
- Pár perc, és itt vagyok - hajoltam le Harryhez, és egy puha csókot nyomtam a homlokára.
- Egy perced van! - mondta gyengén, de határozottan, és lassan elengedte a kezem.

- Kezdhetjük, Harry? - jött a kérdés miután mellé álltam és megfogtam lekötözött kezét.
- Igen - suttogta mély, fáradt hangon, ahogy a szemembe nézett. - Most már készen állok - szorította meg a kezem, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.
- Engedned kellett volna, hogy hamarabb elkezdjék - motyogtam, ahogy lenéztem sápadt arcára. - Tudom, hogy csak engem vártál, de…
- Apás szülést akartam - szakított félbe, és felmosolygott rám, nekem pedig nagyot kellett nyelnem a kifejezéstől az arcán.
Hiába voltak óriási fájdalmai, hiába merült ki teljesen, ő még mindig olyan szeretettel tudott rám mosolyogni, hogy éreztem a torkomba gyűlni a könnyeimet. Egyetlen gyönyörű, őszinte mosolytól.
Lehajoltam és egy finom csókot nyomtam a kézfejére, majd kihúztam az ujjaimat az övéi közül.
- Csak felkötöm a hajad - mosolyogtam rá gyengéden, mire az előbbi ijedt kifejezés azonnal eltűnt az arcáról, ő pedig lehunyta a szemét.
Óvatosan elsepertem az izzadt tincseket a homlokáról, majd a csuklómról levett vékony hajgumival egy egyszerű kontyot csavartam a fejebúbjára, aztán lehajoltam, és újabb csókot nyomtam a homlokára. Ahogy kinyitotta a szemét és a tekintete megtalálta az enyémet, a külvilág egy pillanatra megszűnt létezni

Nem voltak körülöttünk műszerek, sem orvosok és ápolók, sőt, egy pillanat erejéig még Tommy sem volt ott. Csak mi ketten, az egymás iránt érzett szerelmünkkel, a közös emlékeinkkel, és mindennel, ami mi magunk vagyunk.
És mintha csak szólni akart volna, hogy róla se feledkezzünk meg, Tommy a következő pillanatban életében először felsírt, olyan hangosan, mint ahogy azután sosem.

.

BELOVED 11. rész *Silke*

Harry

Épp a reptérre tartottunk, hogy elhozzuk Zaynt és Luke-ot, akik az egy hetes szünetüket nálunk töltik, mikor hirtelen megszédültem. Az ajtóba kapaszkodtam és szorosan lehunytam a szemeim, de teljesen értelmetlen volt, mert a világ a szemhéjaim mögött is forgott.
- Hazz? - hallottam meg Lou bizonytalan hangját magam mellől, mire lassan rápillantottam.
Aggódva nézett rám, miközben a tekintete köztem és a forgalom között cikázott, és a kormányt is erősebben szorította, mint kellett volna.
- Semmi baj - jelentettem ki azonnal, mikor újra szólásra nyitotta a száját. - Csak egy kicsit megszédültem. Semmi baj - ismételtem, majd bólintottam, mikor egy kérdő, “biztos?” pillantást vetett rám. Megkönnyebbülten sóhajtott egy aprót és a szorítása is lazult, de a testtartása feszült maradt. Nyugtatólag a combjára simítottam a kezem, és apró köröket rajzoltam a tenyeremmel, amitől percek alatt teljesen ellazult.
Néha-néha elkapott a rosszullét, ami általában szédülést és rossz közérzetet jelentett, mellesleg Tommy is egyre többet mocorgott, és olyankor a belsőszerveimet sem kímélte. Minél közelebb kerültünk a hetedik hónap feléhez, ő annál aktívabb lett és annál nagyobbakat is rúgott.

Már egy óra volt, mikor kimásztunk az ágyból, én pedig fáradtan, Lou oldalnak dőlve támolyogtam át a nappalin. Szinte az egész éjszakát átbeszélgettük négyesben, és ez az alvással töltött nyolc óra közel sem volt elég ahhoz, hogy rendesen kipihenjem magam, ezért még félálomban nyitottam be a konyhába, ahol Luke-ot találtuk a félmeztelen Zayn társaságában, akinek a hátán vékony, párhuzamos vörös csíkok futottak. Mikor Lou megjegyzést tett rájuk, Luke arcára pillantotva az álom határán az első gondolatom az volt, hogy ezt a vörös színt bármelyik paradicsom megirigyelhetné, de aztán a gyomrom korgása félbeszakította a gondolatmenetem.
Később mind a négyen a Brendon Bababolt előtt kötöttünk ki, és a kirakattal szemeztünk már hosszú percek óta, mire meguntam az ácsorgást.
- Ajj, gyertek már! - szusszantottam, aztán megragadtam Lou kezét, és magam után kezdtem húzni.
- Harry! Nekünk most meg kellene húznunk magunkat, és elrejtőzni a nyilvánosság elől, nem bababoltokban vásárolgatni - állított meg Lou, és kiszabadította a csuklóját a szorításomból. Az ellenállása azonban nem volt valódi, mivel ahelyett, hogy hátat fordított és elment volna, inkább összekulcsolta az ujjainkat.
- Jó, persze, de még alig vettünk Tommynak pár bodyt. És akkor a többi ruháról, meg a bútorokról már nem is beszélve...
- Ezeket internetről is meg tudnátok rendelni - jegyezte meg Luke, mire látványosan eltátottam a szám.
- Dehogy rendelhetjük meg! - háborodtam fel azonnal. - Nem mindegy, hogy milyen a ruhák anyaga, színe, és szabása. És az sem mindegy, hogy milyen magas a kiságy és a pelenkázóasztal, vagy hogy a ruhásszekrénybe mennyi ruha fog férni - magyaráztam hevesen gesztikulálva. - És most indulás! - mondtam ellentmondást nem tűrően, és elindultam a sorok közé, magammal húzva Lou-t.

- Harry, már órák óta vásárolgatsz - panaszkodott Zayn, mikor egy másik üzlet felé vettem az irányt. - Nem fogjuk tudni megfogni a szatyrokat, ha továbbra is ennyi mindent veszel - emelte meg a kezeit, és megrázta őket az arcom előtt. - Mellesleg baromi fárasztó egyik helyről a másikra loholni utánad.
- Még kell pár dolog, amit eddig nem találtam meg, de a következő lesz az utolsó, ahova bemegyünk - ígértem, mire mindhárman megkönnyebbülten sóhajtottak fel. - És én mondtam, hogy segítek cipekedni, de ti magatokhoz vettetek mindent, mondván, hogy az én állapotomban nem kellene - emlékeztettem őket. - Amúgy meg nem kellett volna egész nap kufircolnotok, és akkor nem lennétek fáradtak - vittem be a kegyelemdöfést, és még épp láttam, ahogy Luke elpirul és zavartan félrenéz, mielőtt hátat fordítottam nekik, és beléptem a fotocellás ajtókon.

- Nem kellene mindig zavarba hoznotok… - motyogta Luke, mikor mellém ért, és segített levenni a hatalmas plüssmacit, ami beszorult egy kacsa és egy elefánt közé.
- Ugyan, csak ugratunk - mosolyogtam rá kedvesen, aztán megsimogattam a plüssöt.
- Jó, de akkor is. Nem voltunk egész nap...
- Ha én sem találkozhatnék Lou-val hónapokig, két napig ki se engedném az ágyból, mikor újra találkozunk - szakítottam félbe, mert ez egy mentegetőzéshez kezdett hasonlítani. Bár nem tudtam pontosan, hogy miért is kellene mentegetőznie. - Oké, talán a fürdőbe kimehetne - ráncoltam a szemöldököm, de aztán komolyan folytattam: - Most is csak azért bírtam ki, mert Tommy mindig velem van, ezért sosem vagyok teljesen magányos. Ha ő nem lenne, biztos, hogy több mélypontom lett volna - lágyult meg a hangom, és a kezem a hasamra simítottam, miközben arra gondoltam:
“Köszönöm, hogy vagy nekem, Tommy.”


Louis

Már félt tíz volt, mire Hazz megkegyelmezett nekünk, és azt mondta, hogy mára befejeztük. (Fogalmam sincs, hogy mit akar még venni, mikor annyi ruhát vett, hogy akár saját boltot nyithatnánk.) De utána még hozzátette, hogy a héten vissza kell mennünk, mert rendelt valamit, aminek pénteken kell megjönnie, azt azonban nem árulta el, mi az, úgyhogy ráhagytam. Előbb vagy utóbb úgyis megtudom.
- Végre - sóhajtottam, és arccal előre bezuhantam az ágyba, mikor visszaértünk a lakásba.
Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, és a következő pillanatban Harry meleg leheletét éreztem meg a tarkómon, ahogy fölém mászott.
- Na ne mondd, hogy máris kifáradtál… - mormolta, és belecsókolt a nyakhajlatomba, aztán lejjebb húzta a vállamról a felsőm, hogy nedves nyomokat hagyhasson a bőrömön.
- Mhmm… - Megfordultam a karjai közt és azonnal felnyúltam, hogy lehúzzam a fejét. Kifulladásig csókoltuk egymást, aztán mikor levegőért kapkodva szétváltunk, fordítottam a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre. - Aludjunk, oké? - kérdeztem halkan kuncogva, mikor láttam rajta, hogy nagy nehezen elnyom egy ásítást, aztán válaszra sem várva legördültem róla, és elnyújtóztam mellette.
Meglepetten szusszantott, de egy másodperccel később már az oldalamnak simulva karolt át és halkan szuszogva, laposakat pislogva nézte az arcomat a mellkasomra fektetett fejjel.

- Muszáj beköltöznöm ide? - sóhajtotta Harry, mikor átléptem a küszöböt az utolsó dobozzal a kezemben.
Niall tanácsát követve úgy döntöttünk, hogy az utolsó hat hetet Harry az Arbogast Klinikán tölti, ahol (hála Dr. Hesse közreműködésének) biztosítottak neki egy szobát, így az állandó orvosi felügyeletnek köszönhetően bármilyen esetleges kompliációt azonnal kezelhetnek.
- Már megbeszéltük, hogy az utolsó pár hetet itt töltöd, és mivel Tommy pár napon belül hét és fél hónapos lesz, ezért igen, muszáj beköltöznöd. Meg amúgy is, már az összes cuccod áthoztuk ide, hogy a szülés után, amint kiengednek a kórházból, azonnal költözhessünk is vissza Los Angelesbe - magyaráztam türelmesen, miközben a szekrénybe pakoltam a ruháit, ő pedig az ágyon fészkelődve kereste azt a pozíciót, ami neki és Tommynak is kényelmes. - És tudod, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha azt az egy hónapot, amíg nem lehetek melletted, inkább itt töltenéd, mint egyedül az apartmanban - tettem hozzá, és elmosolyodtam, mikor egy bólintás kíséretében beleegyezően sóhajtott, aztán az arcát a párnába fúrta.
- De akkor amíg még itt vagy, annyit kell ebben az ágyban feküdnöd, hogy teljesen átvegye az illatodat - mormolta alig hallhatóan. Mosolyogva feküdtem be mellé az ágyba, és lágyan cirógattam a haját, amíg el nem aludt.


Harry

- Akkor sem akarom, hogy elmenj… - mormoltam Lou nyakába, és még szorosabban fontam köré a karjaim, miközben ő türelmesen, a hátamat simogatva próbált megnyugtatni.
Letelt a három hónap, Lou-nak pedig vissza kell térnie a focihoz, én viszont nem tudom elengedni. Jól tudom, hogy már így is sokkal több időt töltött Washingtonban, mint amennyit eredetileg lehetett volna, és azt is tudom, hogy ezért óriási köszönettel tartozom az edzőjének, akinek miattunk kellett tartania a hátát a fejesek előtt, mégsem vagyok képes rá, hogy elengedjem.
- Túlreagálod - emelte fel a fejem, és halvány mosollyal a szája sarkában nézett rám. - Most csak egy napot kell különtöltenünk - emlékeztetett finoman. - A csapat itt játszik Washingtonban, és csak azért kell most elmennem, mert az edző egész napos edzést fog nekem tartani, nehogy a pályán derüljön ki, hogy az utóbbi három hónapban teljesen elpuhultam.
- Szinte minden nap jártál edzőterembe, szóval biztosan jó formában vagy… - próbálkoztam.
- De ezt ők nem tudják - mutatott rá, aztán az arcomra simította a tenyerét. - Ne várj meg ébren, inkább feküdj le korán, és tartsd nekem melegen az ágyat - nyomott egy lágy csókot a homlokomra. - Mikor majd felébredsz, én leszek az első, amit meglátsz.

Egész nap nyugtalan voltam.
Valami megfoghatatlan, baljós érzés keringett a levegőben, de hiába próbáltam rájönni, nem találtam meg az okát, hogy miért érzem magam rosszul. Miután Lou elment, órákon keresztül ténferegtem a szobámban, aztán elmentem, és felfedeztem a klinikát. Végül azt is meguntam, úgyhogy felhívtam Zaynt, és legalább másfél órán keresztül beszélgettem vele semmiségekről, de ez sem tudta elterelni a figyelmem, ezért úgy döntöttem, megpróbálok aludni egy kicsit, hogy addig se kelljen erre a rossz érzésre koncentrálnom. Azonban hiába hunytam le a szemem, hiába kapcsoltam le a villanyokat és húztam el a sötétítőfüggönyöket, nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam az ágyban, és akaratlanul is rémesebbnél rémesebb dolgokra gondoltam.
“Mi van, ha történt valami Lou-val?”
Ez a kérdés szöget ütött a fejembe és minél többet gondoltam erre, annál jobban megrémisztett a lehetőség, és annál jobban növekedett bennem a pánik, míg végül úrrá nem lett rajtam.
Nehezen kaptam levegőt, a mellkasomat pedig mintha tonnás súlyok nyomták volna, miközben a szemeim előtt apró fehér csillagok kezdtek táncolni, és a homlokomon gyöngyözni kezdett az izzadtság. Tommy erőteljes rúgása (ami pár szervemet biztosan átrendezte) térített magamhoz, mielőtt még pánikrohamot kaptam volna.
Lassan mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, ezzel próbálva csitítani háborgó szívverésem, mert úgy éreztem, a szívem mindjárt kiszakad a mellkasomból, miközben a kezem akaratlanul is a hasamra csúszott, és lágyan simogatni kezdtem azt.
Óráknak tűnő percek teltek el, mire végre sikerült lenyugodnom, és akkor olyan fáradtság lett úrrá rajtam, hogy a szemhéjaim szinte leragadtak, bár a rossz érzés továbbra sem szűnt meg.
Éppen álom és ébrenlét között lebegtem, mikor elkezdődött a rémálom…
Erős, kibírhatatlan fájdalom a hasamban, Tommy hirtelen, erőteljes mozdulatai és rúgásai, és a gondolat, miután egy elkínzott nyögés hagyta el a számat:
“Úgy tűnik, mégsem Lou miatt kell most aggódnom.”

.

BELOVED 10. rész *Silke*

Louis

Hazz szabályosan ragyogott, mióta együtt éltünk Washingtonban. Tommy első rúgásai és a tudat, hogy mellette lehetek, hihetetlenül boldoggá és felszabadulttá tett mindkettőnket. Nem bajlódtunk a lopott csókokkal, az illanásnyi érintésekkel, sem a titkos pillantásokkal, ehelyett ott estünk egymásnak, ahol éppen kedvünk szottyant hozzá, percekig falva egymás ajkait, ott simogatva a másikat, ahova csak a kezünk elér, mindezt akár egy-egy helyiség kellős közepén. Mintha a rengeteg külön töltött időt akarnánk bepótolni. Az elmúlt időszak ugyanis megmutatta nekünk, milyen életünk lenne külön. (Még úgy is felőrölt minket a hiányérzet, hogy egyhuzamban egy hónapnál nem voltunk többet távol egymástól.)
Már későre járt, mikor a kanapén összebújva élveztük a nyugodt légkört, ami körülvett minket. A tévében John Legend All of me-je szólt, én pedig halkan dúdoltam a dallamot, miközben az ujjaimmal finoman cirógattam Hazz haját, akinek a feje az ölemben pihent.
- Ki akarok menni… - sóhajtotta hirtelen. Megrezzentem, mert a szemei már percek óta csukva voltak, és azt hittem elaludt, így elég váratlanul ért mikor lenéztem, és láttam, hogy a gyönyörű smaragd szempár esdekelve néz rám.
Az egyre növekvő pocakja miatt nem szerettünk volna a nyilvánosság elé kerülni, ezért egy jó ideje nem hagytuk már el a lakást, de tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni a bezártságot, így egyszerűen csak rámosolyogtam, és beleegyezésem jeléül biccentettem.
Eleinte csak csendben, egymás kezét fogva, szorosan egymás mellett haladtunk, aztán egyszer csak Hazz nekem dőlt, és megtörte a csendet:
- Hé… - mondta halkan, de nem mondott semmi többet.
- Hm? - néztem rá, de ő nem viszonozta a pillantásom, csak a járdát tanulmányozta, mintha hirtelen talált volna ott valami érdekeset.
- Szerinted… - kezdte, aztán mélyet sóhajtott, mielőtt kibökte volna: - Szerinted jó apa leszek? - kérdezte bizonytalanul, a kétségek a hangjában pedig megtorpanásra késztettek.
Összeszorult a szívem, ahogy a máskor energiától vibráló alakjára pillantottam, ami a sápadt hold fényében most inkább csak végtelenül sebezhetőnek és törékenynek tűnt.
- Hazz! - léptem hozzá, és megálltam vele szemben. Lassan előrenyúltam, megragadtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat, aztán a hüvelykujjammal simogatni kezdtem a kézfejét. - Biztos vagyok benne, hogy te leszel a legcsodálatosabb apuka a világon. Átadsz majd neki mindent, amit tudsz, és ha felnőttként csak fele olyan csodálatos lesz, mint amilyen te vagy, akkor a világ egy nagyon értékes emberrel fog gazdagodni - mondtam halkan, egyenesen a szemébe nézve, mire megrebbentek a szempillái, és a szeméből kigördült az első kósza könnycsepp.
A szabad kezemmel felnyúltam, az arcára simítottam a tenyerem, és letöröltem az utcai lámpa fényében megcsillanó cseppet, aztán hozzá hajoltam, és közelről suttogtam, egyik szeméből a másikba nézve:
- Már most is olyan odaadóan szereted, hogy néha úgy tűnik, mintha rajta… Nem! - mosolyodtam el lágyan, és végigsimítottam az arcán, ő pedig belehajtotta a fejét a tenyerembe, miközben hosszú szempillái alól nézett rám. - Mintha rajtunk kívül senki másnak nem lenne helye a szívedben - szorítottam meg finoman az ujjait. - Lehet valaki rossz apa, aki ennyi szeretetet tud adni a fiának?
Egy pillanatig még csendben nézett rám, mielőtt szorosan magához szorított volna, és a nyakambaba temette az arcát, miközben finoman remegett a karjaim közt.
Lassan elhúzódott tőlem miután megnyugodott, és egy hosszú csókot nyomott a számra, aztán újra összekulcsolta az ujjainkat, és folytattuk a sétát.
Ezután az éjszakai sétáink valahogy mindennapossá váltak.

Hallgattam Hazz egyenletes szuszogását, miközben szorosan a hátához simulva feküdtem, a tenyerem pedig a hasán tartottam, miután végre elaludt.
Felemelkedtem, megtámaszkodtam a könyökömön, és a fejem a tenyerembe fektettem, miközben a másik kezem is felemeltem, és az ujjbegyeimmel finoman cirógatni kezdtem az arcát. Halványan elmosolyodott és belefordította az arcát az érintésembe, nekem pedig összeszorult a szívem, olyan gyönyörűnek tűnt most is. Még perceken keresztül figyeltem hosszú szempilláit, telt ajkait és békés arcát, mikor halkan nyöszörögni kezdett. A keze álmában is a hasára csúszott, a tudatosság teljes hiányával, és a tenyerét a pólójára simította. Puha csókot nyomtam az arcára mielőtt visszafeküdtem mögé, és követtem a példáját.
- Heló, nagyfiú - mondtam, mikor megéreztem Tommy kis rugásait. - Ezt jobb lenne, ha inkább nappal csinálnád, nehogy felébreszd aput - cirógattam Harry hasát a mutatóujjammal ott, ahol a nyomást éreztem, Tommy viszont csak egy erős rúgással válaszolt.
- Apu már felébredt… - motyogta Hazz álmos, rekedtes hangon, mire lágyan elmosolyodtam, és puha csókot nyomtam a vállára.
- Felkeltettünk? - kérdeztem bűntudatosan, mert tényleg szerettem volna, ha rendesen kipiheni magát.
- A kis focista labda helyett most még engem rugdos, úgyhogy nincs rá sok esély, hogy aludni tudjak, ha egyszer rájön a játszhatnék - fúrta az arcát a párnába, és a nyakáig húzta a takarót. Feljebb húzta a térdeit, hogy összébb gömbölyödjön, aztán pár perc elteltével hirtelen felém fordult, és a mellkasomnak támasztotta a homlokát. - Szólj rá a fiadra, hogy hagyja abba, mert aludni akarok - motyogta álmosan.
Még jobban hozzám préselte magát, végül a hátamra lökött, és félig felmászott rám. A lábát átvetette a combjaimon, a karját a hasamon dobta át, a fejét a mellkasomra hajtotta, aztán mocorgott még egy kicsit, végül elégedetten felszusszantott.
- Jó éjt, Lou... Jó éjt, Tommy - ásította, és egy pillanattal később már halkan hortyogott.
Átkaroltam a derekát, a másik kezemet pedig óvatosan a hasára csúsztattam és lehunytam a szemem. Nekem viszont sehogy sem jött álom a szememre. Csak a tenyerem alatt érzett finom kis mozgásra figyeltem, meg Hazz halk szuszogására, és akaratlanul is eszembe jutott, ahogy azt kérdezte:
”Szerinted jó apa leszek?”
És én vajon jó apa leszek? - ismétlődött a fejemben folyamatosan, de nem kaptam választ.
Aznap jöttem rá, hogy Harryt és Tommyt szeretni a legnagyobb vágyam a világon. Semmi mást nem akarok jobban, mint a gondjukat viselni és mindig a karjaimban tartani őket.

Harry

A hetek hihetetlen gyorsasággal teltek, mióta Louis velem volt. A jelenléte megnyugtatott, az érintése és a csókjai pedig felpezsdítettek, a puszta létezése pedig boldoggá tette a napjaim. Mivel Zayn (annak a biztos tudatában, hogy Louval vagyok) végül mégis csatlakozott Luke-hoz, így kettesben hagyva minket, az egész olyan volt, mintha megint nászúton lennénk. A nap huszonnégy órájában együtt voltunk, aki korábban kelt, az ágyba vitte a reggelit, és úgy ébresztette a másikat (bár a legtöbbször inkább csak Lou mosolygott rám a kezében egy tálcával, mert mindig én aludtam tovább), aztán többnyire heverészéssel és beszélgetéssel töltöttük el az időt. Ebéd után eleinte a városban bolyongtunk, de ahogy telt az idő, rá kellett jönnünk, hogy nem biztonságos, ha fényes nappal az utcán sétálgatunk, mert már túl nagy a hasam ahhoz, hogy elkerülje a média figyelmét. Három hétig bírtam megülni a fenekemen, de utána már kezdtem klausztrofóbiás lenni, úgyhogy Louval késő esténként mentünk sétálni, majd miután visszaértünk az apartmanba mindig egy hosszú, forró fürdőt vettünk, mielőtt ágyba bújtunk és elaludtunk volna.
Egyszerűen minden tökéletes volt, csak egy valamit hiányoltam már egy ideje. A szexet.
Az egyetlen különbség a nászutunk és a jelenlegi helyzet között az volt, hogy évekkel ezelőtt egy bokor mögött is képesek voltunk egymásnak esni a homokos tengerparton, fényes nappal, most viszont amíg nem esek Lounak, addig semmi nem történik. Viszont nem akarok folyton én lenni a kezdeményező fél, úgyhogy akár napokig be kell érnem pár szenvedélyes csókkal és érintéssel. Ennyi viszont sosem volt elég.
Az ágyban feküdtünk, az egyik lábam kinyújtva, a másik a combjain átvetve, a fejem pedig a mellén, miközben hasam az oldalánál domborodik, az egyik kezem a mellkasomhoz húzva, a másikat pedig ő cirógatja a hasán.
- Lou… - törtem meg a csendet, mikor már percek óta csak csendben feküdtünk egymás mellett, és egy gondolat kezdett megfogalmazódni a fejemben.
- Hm?
- Megnéznél nekem valamit? - kérdeztem, és elfojtottam egy mosolyt. A hátamra gördültem, mielőtt még válaszolhatott volna, a lábaimat szétterpesztettem, a kezeimet pedig összekulcsoltam a hasamon.
- Persze - mondta zavartan, miközben feltérdelt mellettem.
- Olyan nagy a hasam... - sóhajtottam panaszosan, de azért szeretetteljesen kezdtem cirógatni a mutatóujjammal. - Már hónapok óta nem látom tőle a cerkám. Azt se tudom, hogy megvan-e még…
- Szóval azt akarod, hogy ellenőrizzem le? - kérdezte fél perc hallgatás után, és a hangjában nevetéssel vegyes hitetlenkededés csendült, én pedig bólintottam válaszul.
Várakozásteljesen néztem rá, mire felkuncogott. Beharaptam a szám, hogy elfojtsak egy meglepett nyögést, mikor nagyon komollyá vált az arca, de közben a szemei sarkában nevetőráncok táncoltak, és négykézláb bemászott a lábaim közé. Könnyedén lehúzta a melegítőm, épp csak a combom közepéig, és hümmögni kezdett, ahogy egyenesen a farkamra bámult. Éreztem, ahogy a vérem az ölembe áramlik, és a szívverésem felgyorsult, ahogy egy ujjal végigsimított rajtam.
- Valami nem stimmel… - jegyezte meg mellékesen, aztán lehajolt. Hirtelen felemeltem a fejem, hogy láthassam mit csinál, és csalódottan nyögtem fel, mikor rájöttem, hogy ez kivitelezhetetlen. Aztán megéreztem a lélegzetét a farkamon, és görcsbe rándult az alhasam. - Nem lehetek benne biztos, hogy minden rendben van-e itt, amíg nem látom az egészet - mormolta, és végignyalt a péniszemen, nekem pedig a tüdőmben rekedt a levegő.
Addig nyalogatott, míg a farkam kőkeményen feszült a hasamnak, aztán az ujjait köré kulcsolta, és kínzó lassúsággal visszahúzta rajta a bőrt, mire nyöszörögni kezdtem, a lepedőbe markoltam, és lehunytam a szemeim.
- Oké. - Felpattantak a szemhéjaim, és döbbenten néztem rá, ahogy elengedett, és visszamászott felém. Még akkor sem eszméltem fel, mikor felém hajolt, és egy csókot nyomott a számra. - Minden rendben odalent, szóval nincs miért aggódnod - nézett egyenesen a szemembe. Csak hápogni tudtam.
- Mi? - nyögtem ki végül magas hangon. Nem tudtam elhinni. Képes volt félbehagyni amit elkezdett, és simán álló farokkal hagyott. - Mekkora szemét vagy! - puffogtam, miközben felültem, és elkezdtem kimászni az ágyból.
De nem jutottam messzire, mert Lou visszarántott, finoman az ágyra lökött, és fölém mászott. Megtámaszkodott a fejem két oldalán, a hasa óvatosan az enyémnek simult, és szélesen vigyorogva nézett le rám.
Mérgesen néztem rá, de a mosolya ettől nem hogy eltűnt volna, csak még szélesebbé vált.
- Szállj le rólam… - morogtam, mire legnagyobb meglepetésemre eleget tett a kérésemnek. Értetlenül pillantottam rá, aztán meglepetten nyikkantam fel, mikor nemes egyszerűséggel az oldalamra fordított, és egy másodperc múlva már a hátamnak simulva feküdt.
- Nyugodj meg, kis hülye - kuncogott a fülembe, miközben az egyik kezét a fejem alá csúsztatta, a másikkal pedig a csípőmön simított végig. - Mindjárt segítek rajtad - mondta, és végighúzta az orra hegyét a nyakamon, aztán megfújta a bőröm, mire megborzongtam.
Először azt gondoltam, megérdemelné, hogy kimásszak a karjai közül, és itt hagyjam, de ezek a gondolatok azonnal köddé is váltak, ahogy körém fonta az ujjait, és erősen megszorított, amitől apró fehér csillagok kezdtek táncolni a szemem sarkában. Elölről a hajamba túrt, miközben a nyakamat harapdálta, és pumpálni kezdett. Hátrafeszítette a fejem, belenyalt a fülembe, és a hüvelykujjával letörölte az előnedvem. Elmélyült hangon kezdett mocskos dolgokat suttogni a fülembe, amitől perceken belül elsültem, és elégedetten pihegtem a karjaiban.

- Felkeltél már? - kérdezte Lou, miután a csípőjével belökte az ajtót, én pedig álmos dünnyögéssel válaszoltam.
A kezében két pohár narancslével és gőzölgő palacsintahalommal megpakolt tálcát egyensúlyozott, aztán az ölembe tette, miután sikeresen ülő helyzetbe tornáztam magam, és ő is felmászott mellém az ágyra.
- Tudod, nem kéne meztelenül aludnod, mert meg fogsz fázni - jegyezte meg.
- Ühüm - dünnyögtem. Egyszerűen még túl álmos voltam ahhoz, hogy felfogjam, amit mond. - Hol a banán? - kérdeztem, miközben a második falat palacsintát gyűrtem a számba.
- Nincs banán - jelentette ki, és tüntetőleg ő is enni kezdett.
Az utóbbi napokban minden reggel megkívántam valami olyat, amiért Lounak a reggeli közepén kellett elmennie a legközelebbi boltba, hogy megvegye, mert a hűtőben nem volt. Morgott is miatta, de azért mindig elment és megvette, amit szerettem volna. Tegnap viszont sehol sem kapott csokival bevont almát, pedig több boltba is elküldtem, szóval végleg kiakadt, és azt mondta, hogyha megint valami olyasmit akarok, ami nincs a közelben, akkor mondjak le róla, és akarjak inkább valami mást.
- Hányra megyünk az ultrahangra? - tereltem el a témát, és nekidőltem az oldalának.
- Egy óra múlva kéne indulnunk, hogy kényelmesen odaérjünk - felelte, és elmosolyodott, ahogy a villámat a szája elé tartottam.
- Akkor nem kell sietnünk - morfondíroztam, aztán elfogadtam a falatot, amit most ő nyújtott felém.

- A Tomlinsonok… - sóhajtotta elgyötörten Dr. Arbogast, ahogy beléptünk az ajtón, de Louval már le sem reagáltuk a viselkedését. Láthatóan ki nem állhat minket, és ezt nem is szándékozik elrejteni előlünk, de a babáért eltűrjük a viselkedését. - Na, pattanjon fel gyorsan, anyuci, hadd vizsgálja meg a doktorbácsi - paskolta meg a széket. Lou felhorkant mellettem, de én csak beletörődően helyet foglaltam, és felhúztam a pulcsim, miközben ő is leült mellém és megfogta a kezem, aztán a tekintetét a monitorra szegezte.
Minden egyes alkalom olyan, mint az első, mikor meglátom, hogyan gömbölyödik a hasam.
- Nem tudom eleget nézni és eleget simogatni ahhoz, hogy elhiggyem, ez a valóság - suttogta Lou a fülembe, és én nem tudtam nem egyetérteni vele. A terhességem, és hogy Louval a kapcsolatunk egyre csak jobb és jobb… Ez az egész olyan, mint egy álom.
- Úgy látom szépen fejlődik a kicsi - mormolta a doki, miközben az ultrahangfejet a hasamon húzgálta jobbra-balra. - Látják, itt vannak a kis kezei - mutatott a képernyőre, és halványan elmosolyodott, ahogy a pici ujjak ökölbe szorultak.
Mindig teljesen ledöbbent ahogy a máskor komor, ellenszenves arc ellágyul az ultrahang felvételen látottaktól, és a dokinak halvány ráncok jelennek meg az arcán a szinte láthatatlan mosolytól a szája sarkában.
- Meg tudja mondani a nemét? - kérdezte Lou, és izgatottan előrébb dőlt.
Pár perc hümmögés után egyszerűen kijelentette:
- Kisfiú.

.

BELOVED 9. rész *Silke*

Már biztosan elegetek van belőle, hogy folyton csak bocsánatot kérek, de a részeket azért még nem hozom sűrűbben. Szóval...

Bocsánat, kedves Olvasók, akik itt vagytok, olvastok és írtok nekem.

És legfőképpen Beccától szeretnék elnézést kérni, amiért minden héten gondot okozok neki.

Tényleg sajnálom.

Ölellek titeket: Silke

Louis

- Louis! - Niall erőteljes hangja kirángatott a gondolataim közül, és újra fókuszálni kezdett a szemem. - Hé, mi van veled? - kérdezte aggódva, mikor felé fordítottam a fejem. - Mióta visszajöttél úgy viselkedsz, mint aki csak testben van itt, de lélekben teljesen máshol jár. Én megértem, hogy hiányzik neked Harry, de legalább a passzokra odafigyelhettél volna, hogy ne add át a labdát folyton az ellenfélnek. - Tudtam, hogy igaza van, mégsem tudott érdekelni annyira a dolog, mint amennyire kellett volna.
- Nyertünk, nem? - löktem oda foghegyről, mire felcsattant
- Persze, miután az edző leültetett a kispadra! Komolyan, majdnem agyvérzést kapott, mikor öngólt rúgtál! De nem csak ő! Mindenkinek csalódást okoztál, Tomlinson! - emelte meg a hangját, de tudtam, hogy még így is visszafogja magát. Teljesen belevörösödött az erőlködésbe, hogy ne képeljen fel ott helyben.
- Tudom… - sóhajtottam. - És sajnálom! - néztem a szemébe, hogy tudja, tényleg komolyan gondolom. - Csak mielőtt eljöttem Washingtonból, megint összevesztünk Harry-vel, és most sem beszéltünk meg semmit... Persze tudom, hogy ez nem ok, és hogy jobban kellett volna figyelnem, de egyszerűen képtelen voltam… - Mindig megjelent előttem az arca, ahogy szomorúan néz rám, és a fülemben csengtek a szavai.
“Én is sajnálom.”
- Nem értem, hogy ha ennyire megvisel titeket a különélés, akkor miért nem vagy ott vele - szólalt meg Niall pár perc hallgatás után, és kérdőn nézett rám.
- Hogy tudnék ott lenni vele? - kérdeztem lemondóan, enyhén hisztérikus hangon. - Most is csak három napra tűntem el, és már perrel fenyegetőznek.
- Ja, mert egyszerűen csak felszívódtál. De ha kitalálnál valami jó fedősztorit, akár két hónapig is Harry mellett lehetnél, mielőtt újra játszanod kellene - jelentette ki, mire döbbenten, megnémulva pislogtam rá.
- És ezt hogy gondolod? - nyögtem ki hitetlenkedve. Olyan elérhetetlennek tűnt, hogy ez tényleg megtörténjen, mégis feléledt bennem egy apró reménysugár.
- Add elő azt a sztorit, amit majd a médiának is fogtok, hogy külföldi béranyától vártok gyereket. Harry most is mellette van, és te is szeretnél csatlakozni hozzájuk, mert már csak két és fél hónap van hátra a szülésig. A nő mellesleg veszélyeztetett terhes és gyanús, hogy koraszülés lesz, ezért szeretnél te is ott lenni. Ha az edzőnek adod ezt elő, nagyobb a valószínűsége, hogy megkapod az engedélyt egy három hónapos szünetre - szúrta közbe. - Aztán ha már Washingtonban lesztek, csak el kell tűnnötök a nyilvánosság elől. Még az elején említettetek valami olyasmit, hogy a klinika egy társasház egyik emeletét foglalja el, és több lakás összenyitásából lett kialakítva. Szóval valószínűleg a legtöbb szoba elég nagy, hogy akár ott éljetek pár hónapig.
- Te tényleg gondolkoztál ezen - szólaltam meg pár perc döbbent csend után, és elképedve néztem Niallre.
- Láttam rajtatok, mennyire szenvedtek a távolságtól, úgyhogy elhasználtam pár agysejtemet, hogy előállhassak valami életképes tervvel - mosolygott rám kedvesen. - Persze, ez sem tökéletes, mert Harry-nek még majdnem négy hónapja van hátra, de jobb, mint az az állapot, amiben egy jó ideje tengődtök.
- Köszönöm - öleltem magamhoz. Ez az ötlet egyszerűen fantasztikus volt. A legjobb dolog, amit az utóbbi időben hallottam, és hogyha Niall nem áll elő vele, akkor még mindig csak magunkat gyötörve toporognánk egy helyben.
Felpattantam a helyemről, és hiába kiabálta utánam Ni, hogy várjak, amíg az edző lenyugszik, én képtelen voltam akár csak egy másodpercet elvesztegetni abból az időből, amit akár Harry-vel is tölthetnék, a karjaimban tartva őt.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, a szívem őrülten kalapált, és csak az járt a fejemben, hogy mindjárt láthatom Harryt. Meg akartam ölelni, a karjaimban tartani őt, megcsókolni, és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Mindennél jobban vágytam rá, hogy végre vele legyek.


Harry

Lihegve vetettem a hátam az egyik falnak, és a hasamra szorítottam a kezem. Csak rohantam, amerre láttam, mindent és mindenkit félrelökve az útból, így fogalmam sem volt, hol vagyok. Most kellett volna kétségbeesnem, hogy mégis hogyan jutok vissza, de ez a gondolat eltörpült amellett, miszerint Lou ismét magamra hagyott.
Egy alakot pillantottam meg a szemem sarkából, aki kivált a tömegből, és egyenesen felém tartott. Még jobban lehajtottam a fejem, hogy az előre hulló, göndör tincsek eltakarják a profilom, és a földet kezdtem pásztázni. Tudtam, hogy ezzel már elkéstem, de egyszerűen képtelen lettem volna jópofizni egy paparazzival, vagy egy rajongóval. Csak csendet akartam.
Két fekete tornacipő jelent meg a látóteremben, a tulajdonosuk viszont nem szólalt meg, csak mellém állt, és ő is neki támaszkodott az épület falának. Percekig álldogáltunk egymás mellett, mire felsóhajtottam, és felé fordítottam a fejem.
Zayn halványan, szomorúan mosolyogva nézett rám, csokibarna szemeiben megértéssel. A pillantásunk összekapcsolódott, miközben sikertelenül próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot, és előtörtek a könnyeim. Hozzá léptem, átöleltem a derekát, és a mellkasába fúrtam az arcom, ahogy rázni kezdett a zokogás.

- Hogy kerültél oda? - kérdeztem rekedten, mikor mellém állt, és egy bögre meleg teát nyomott a kezembe.
Elég feltűnő volt, hogy az utca kellős közepén két pasi ölelkezik, miközben az egyikük éppen szétbőgi a fejét, úgyhogy hamar szép kis tömeg gyűlt körénk. Csak percek kérdése volt, hogy felismerték Zaynt, utána pedig azt sem volt nehéz kitalálni, kihez tartozhat a göndör hajzuhatag, így végül bepattantunk egy taxiba, és visszahozattuk magunkat. Már biztos tele van a net a képekkel, ahogy pirosra sírt szemekkel, Zaynt ölelve, a karjával a vállamon sietünk a kocsiig.
- Végig követtelek - ült le mellém, és belekortyolt a teájába.
- De nem úgy volt, hogy csak estefelé érsz vissza? - kérdeztem szemöldökráncolva.
- Lou hívott - mosolygott rám szelíden. Már az említésétől is görcsbe rándult a gyomrom.
- Ó… - nyögtem ki értelmesen, aztán a számhoz emeltem a bögrét, és nagyot kortyoltam.
- Tíz körül felhívott, hogy délben indul a gépe, és még nem szólt neked róla. Aggódott miatta, hogy fogod fogadni a dolgot, ezért megkért, hogy minél hamarabb érjek ide.
- Te pedig jöttél, mert tudtad, hogy majd pátyolgatni kell - jegyeztem meg halkan.
- Azért jöttem, mert tudtam, hogy ez megint a padlóra fog küldeni. Melletted akartam lenni, és segíteni neked, hátha legalább egy kicsit elviselhetőbbé tudom tenni a hiányát. Ezért vagyok itt - mondta a szemembe nézve. A szavai hirtelen ráébresztettek valamire. Valamire, amire eddig sosem gondoltam, pedig végig itt volt az orrom előtt.
- Ezért vagy Washingtonban is, igaz? Nem költöztél be egyből, de végig az volt a szándékod, hogy vigyázz rám - gondolkoztam hangosan. - Nem kellett volna csak ezért áthelyeztetned magad - tiltakoztam. - Biztos van amit ahelyett csinálhatnál, hogy engem pesztrálsz…

- Nincs semmi olyan, amit szívesebben csinálnék, és fontosabb lenne ennél - szakított félbe, és rám mosolygott, mielőtt felállt.
- De akkor nem tölthetnél együtt több időt Luke-kal? - kérdeztem, mikor visszajött a konyhából, lehuppant mellém a kanapéra, és egy szendvicset nyomott a kezembe. - Biztos szeretne több időt veled tölteni…
- Okos srác, úgyhogy megértette, miért fontosabb ez, mint hogy elkísérjem őt a turnéjukon. A szünetekben meglátogat, és ha végeztek az utolsó állomáson is, akkor együtt elutazunk valahova.
- Biztos hiányzol neki - mondtam halkan. - Hidd el, tudom, miről beszélek.
- Holnap is találkozunk - ellenkezett, de már ő sem tűnt olyan biztosnak abban, hogy ennyi elég a párjának. Vagy hogy saját magának elég-e.
- Beszéljétek meg holnap, amikor találkoztok, és menj vele, ha mindketten ezt szeretnétek. Én megleszek. Amúgy is, Lottie egy hét múlva már jön is vissza, szóval nem lennék sokat egyedül - győzködtem, és a kezére fektettem a tenyerem. - Köszönöm, hogy ennyire törődsz velem, de ne hagyd a kapcsolatodat tönkremenni valaki más problémái miatt. - Elmosolyodtam, mikor láttam rajta, hogy megadta magát, és megpaskoltam a kézfejét.

- Ez reménytelen… - motyogtam. Ledobtam magamról a takarót, aztán kimásztam az ágyból, és a konyha felé vettem az irányt.
A sötétben botladozva, kezemben egy pohár meleg tejjel vánszorogtam el a kanapéig. Leültem, a hátam a karfának támasztottam, és egyszerre elszürcsöltem a poharam teljes tartalmát, aztán letettem a kis dohányzóasztalra. Magamra terítettem egy plédet, oldalasan visszaültem, nekidőltem a kanapé háttámlájának, és felhúztam a lábaim, miközben a kezem a hasamra siklott.
- Szia, Tommy - suttogtam, és cirógatni kezdtem a pocakom a pizsamafelsőmön keresztül. - Sajnálom, hogy ilyen későn zavarlak, de nagyon magányos voltam… - motyogtam, és elszorult a torkom, mert megjelent előttem Lou arca, ahogy szomorúan nézett rám, mikor újra el kellett válnunk egymástól. - Azt hiszem, már megint butaságot csináltam… - remegett meg a hangom. - Mindig akkor jövök rá, hogy türelmesebbnek kellett volna lennem apukáddal, mikor már elment. - Feljebb húztam a pólóm, hogy közvetlenül a bőrömet tudjam simogatni. A fejem a háttámlára hajtottam, és a szememmel követtem a láthatatlan vonalakat, amiket a mutatóujjammal rajzoltam. - Remélem, gyorsan eltelik az a pár hónap, amíg megszületsz - sóhajtottam. - Már nagyon várjuk, hogy a karjainkban tarthassunk. Vajon milyen leszel majd? - ásítottam. - Remélem, hogy nagyon fogsz hasonítani apukádra, és hatalmas, kék szemekkel, és barna hajjal születsz. Rám nem fogsz hasonlítani, de nem baj, mert az első testvéred az én göndör hajamat és zöld szemeimet örökli majd. Te leszel az ő bátor nagytesója, aki megvédi őt, mikor mi nem vagyunk ott, és akit mindenkinél jobban fog szeretni… - motyogtam, és hagytam, hogy lecsukódjanak a szemhéjaim, mert már ólomsúlyúnak éreztem őket.
Álmomban egy kicsi Louis-val és egy kicsi énnel fociztunk a hátsókertünkben. A gyerekek göndören kacagtak, mikor sikerült minket kicselezniük, vagy gólt rúgtak, és Tommy felkapta kicsi ént, mikor megnyerték a meccset. Megpörgette a levegőben, mire a pici nevetve visítozott, és átölelte a bátyja nyakát, göndör haja pedig a levegőben szálldosott mögötte.
Az álmomban kicsi én egy hihetetlenül édes kisfiú volt, ami megmelengette a szívem.

Zayn felébresztett hajnalban a motoszkálásával, mikor elhagyta a lakást, úgyhogy most fél úton jártam álom és ébrenlét között. Nagyon régóta most először, az elmém kiürült, és nem nyomták a vállam a nyomasztó gondolatok, a fejemben pedig az álmomat játszottam vissza újra és újra, ami minden egyes alkalommal mosolyt csalt az arcomra.
Az ablakkal szembe állított fotelben ültem a vállamra terített pléddel, és néztem a sötét, csillagos eget. Lehajoltam, felvettem a teámat a földről, és lassan kortyolgatni kezdtem.
Még nagyon korán volt, úgyhogy megrezzentem, mikor zörgést hallottam az ajtó felől. Nem értettem, Zayn miért próbálkozik a kulccsal, mikor nagyon jól tudja, hogy nyitva van az ajtó, hiszen ő ment ki rajta. És azt sem értettem, hogy mit keres itt egyáltalán, hiszen még csak egy órával ezelőtt lépett le, hogy felszedje Luke-ot, aki egy korábbi géppel utazott, ezért a délelőtti érkezésből hajnali lett.
- Történt vala..? - fordultam hátra, de mikor megláttam az ajtóban álló személyt, a torkomra forrtak a szavak.
Álmodom? Vagy már hallucinálok is? Louis ugyanis biztosan nem állhat az ajtóban lihegve, még a tegnapi ruháit viselve, hiszen nincs huszonnégy órája, hogy elment. Minimum három hét, mire újra el tud szabadulni.
- Harry - hagyta el a száját szinte sóhajtásként, az érzékeim pedig kiélesedtek, csak ettől az egy szótól. Mire felpattantam a fotelből és felé fordultam, addigra ő már átszelte a nappalit. Előttem állt, és közelről nézett a szemembe, aztán értem nyúlt, hirtelen magához rántott, és már csókolt is, mielőtt akár csak megszólalhattam volna.
- Szeretlek! - mormolta a számba. A hajamba túrt, miközben a másik kezével a derekam karolta át, és finoman magához húzott, hogy egy lélegzetvételnyi hely se legyen köztünk.
Az ujjai a hajamban és az ajkai az ajkamon végre magamhoz térítettek. Az egyik tenyerem a tarkójára csúsztattam, a másikkal pedig a vállát öleltem át, és az eddiginél is közelebb passzíroztam magam hozzá, közben azért vigyázva Tommyra is.
- Szeretlek - súgtam vissza remegve, és eleredtek a könnyeim.

- Akkor velem lehetsz három hónapig? - kérdeztem izgatottan, és megszorítottam a hasamon fekvő kezét.
Hosszú ideig nem akartunk elszakadni egymás ajkaitól, és a nappali közepén állva csókolóztunk, míg bele nem ásítottam a szájába. Felkuncogott, aztán egy édes puszit nyomott a számra, és kézen fogva kezdett húzni a háló felé. Befeküdtünk az ágyba, hátulról átölelt, a kezét pedig a hasamra simította, és elmesélte, hogy mi történt a meccsen, aztán felvázolta Niall ötletét, és a nem épp barátságos hangvételű tárgyalást az edzővel, aki először úgy nézett ki, mintha ott helyben képes lenne megölni őt, de végül elengedte. Azért még utána szólt, hogy “csak akkor gyere vissza három hónap múlva, ha már újra tudsz focizni”. Ezután egyből rohant a reptérre, felszállt az első gépre, és egyenesen ide jött.
- Igen - mondta, és éreztem a hangján, hogy mosolyog.
Belecsókolt a nyakamba, mire elégedetten felsóhajtottam, aztán csak feküdtünk csendben, egymás lélegzetvételeit hallgatva. És akkor hirtelen éreztem valamit…
Mintha buborékok pattantak volna a hasamba, egy finom kis nyomás, amit először fel sem fogtam, csak mikor újra megismétlődött.
- Lou! - sikkantottam, mire meglepetten megrezzent. - Tommy! Megmozdult! - kiáltottam izgatottan. - Érzed? - kérdeztem, és odanyomtam Lou kezét. Eltelt vagy egy perc is, mire újra megéreztem, és hallottam, ahogy Lou élesen beszívja a levegőt. Még közelebb araszolt hozzám, mintha így jobban érezhetné a kis mozdulatokat.
- Tommy?! - mormolta bizonytalanul, és belém hasított a felismerés, hogy ő még sosem szólította meg a kisfiunkat.
Biztatóan megszorítottam a kezét, és megszólaltam:
- Tommy, itt van apa - mondtam mosolyogva. - Rúgkapálj még egy kicsit, vagy nem fogja elhinni, hogy belőled is focista lesz! - kuncogtam, mire Lou is halkan felnevetett, aztán egy puha csókot lehelt a tarkómra.
Tommy válasza erre egy, az eddigieknél sokkal nagyobb rúgás volt.




.