BELOVED 11. rész *Silke*

Harry

Épp a reptérre tartottunk, hogy elhozzuk Zaynt és Luke-ot, akik az egy hetes szünetüket nálunk töltik, mikor hirtelen megszédültem. Az ajtóba kapaszkodtam és szorosan lehunytam a szemeim, de teljesen értelmetlen volt, mert a világ a szemhéjaim mögött is forgott.
- Hazz? - hallottam meg Lou bizonytalan hangját magam mellől, mire lassan rápillantottam.
Aggódva nézett rám, miközben a tekintete köztem és a forgalom között cikázott, és a kormányt is erősebben szorította, mint kellett volna.
- Semmi baj - jelentettem ki azonnal, mikor újra szólásra nyitotta a száját. - Csak egy kicsit megszédültem. Semmi baj - ismételtem, majd bólintottam, mikor egy kérdő, “biztos?” pillantást vetett rám. Megkönnyebbülten sóhajtott egy aprót és a szorítása is lazult, de a testtartása feszült maradt. Nyugtatólag a combjára simítottam a kezem, és apró köröket rajzoltam a tenyeremmel, amitől percek alatt teljesen ellazult.
Néha-néha elkapott a rosszullét, ami általában szédülést és rossz közérzetet jelentett, mellesleg Tommy is egyre többet mocorgott, és olyankor a belsőszerveimet sem kímélte. Minél közelebb kerültünk a hetedik hónap feléhez, ő annál aktívabb lett és annál nagyobbakat is rúgott.

Már egy óra volt, mikor kimásztunk az ágyból, én pedig fáradtan, Lou oldalnak dőlve támolyogtam át a nappalin. Szinte az egész éjszakát átbeszélgettük négyesben, és ez az alvással töltött nyolc óra közel sem volt elég ahhoz, hogy rendesen kipihenjem magam, ezért még félálomban nyitottam be a konyhába, ahol Luke-ot találtuk a félmeztelen Zayn társaságában, akinek a hátán vékony, párhuzamos vörös csíkok futottak. Mikor Lou megjegyzést tett rájuk, Luke arcára pillantotva az álom határán az első gondolatom az volt, hogy ezt a vörös színt bármelyik paradicsom megirigyelhetné, de aztán a gyomrom korgása félbeszakította a gondolatmenetem.
Később mind a négyen a Brendon Bababolt előtt kötöttünk ki, és a kirakattal szemeztünk már hosszú percek óta, mire meguntam az ácsorgást.
- Ajj, gyertek már! - szusszantottam, aztán megragadtam Lou kezét, és magam után kezdtem húzni.
- Harry! Nekünk most meg kellene húznunk magunkat, és elrejtőzni a nyilvánosság elől, nem bababoltokban vásárolgatni - állított meg Lou, és kiszabadította a csuklóját a szorításomból. Az ellenállása azonban nem volt valódi, mivel ahelyett, hogy hátat fordított és elment volna, inkább összekulcsolta az ujjainkat.
- Jó, persze, de még alig vettünk Tommynak pár bodyt. És akkor a többi ruháról, meg a bútorokról már nem is beszélve...
- Ezeket internetről is meg tudnátok rendelni - jegyezte meg Luke, mire látványosan eltátottam a szám.
- Dehogy rendelhetjük meg! - háborodtam fel azonnal. - Nem mindegy, hogy milyen a ruhák anyaga, színe, és szabása. És az sem mindegy, hogy milyen magas a kiságy és a pelenkázóasztal, vagy hogy a ruhásszekrénybe mennyi ruha fog férni - magyaráztam hevesen gesztikulálva. - És most indulás! - mondtam ellentmondást nem tűrően, és elindultam a sorok közé, magammal húzva Lou-t.

- Harry, már órák óta vásárolgatsz - panaszkodott Zayn, mikor egy másik üzlet felé vettem az irányt. - Nem fogjuk tudni megfogni a szatyrokat, ha továbbra is ennyi mindent veszel - emelte meg a kezeit, és megrázta őket az arcom előtt. - Mellesleg baromi fárasztó egyik helyről a másikra loholni utánad.
- Még kell pár dolog, amit eddig nem találtam meg, de a következő lesz az utolsó, ahova bemegyünk - ígértem, mire mindhárman megkönnyebbülten sóhajtottak fel. - És én mondtam, hogy segítek cipekedni, de ti magatokhoz vettetek mindent, mondván, hogy az én állapotomban nem kellene - emlékeztettem őket. - Amúgy meg nem kellett volna egész nap kufircolnotok, és akkor nem lennétek fáradtak - vittem be a kegyelemdöfést, és még épp láttam, ahogy Luke elpirul és zavartan félrenéz, mielőtt hátat fordítottam nekik, és beléptem a fotocellás ajtókon.

- Nem kellene mindig zavarba hoznotok… - motyogta Luke, mikor mellém ért, és segített levenni a hatalmas plüssmacit, ami beszorult egy kacsa és egy elefánt közé.
- Ugyan, csak ugratunk - mosolyogtam rá kedvesen, aztán megsimogattam a plüssöt.
- Jó, de akkor is. Nem voltunk egész nap...
- Ha én sem találkozhatnék Lou-val hónapokig, két napig ki se engedném az ágyból, mikor újra találkozunk - szakítottam félbe, mert ez egy mentegetőzéshez kezdett hasonlítani. Bár nem tudtam pontosan, hogy miért is kellene mentegetőznie. - Oké, talán a fürdőbe kimehetne - ráncoltam a szemöldököm, de aztán komolyan folytattam: - Most is csak azért bírtam ki, mert Tommy mindig velem van, ezért sosem vagyok teljesen magányos. Ha ő nem lenne, biztos, hogy több mélypontom lett volna - lágyult meg a hangom, és a kezem a hasamra simítottam, miközben arra gondoltam:
“Köszönöm, hogy vagy nekem, Tommy.”


Louis

Már félt tíz volt, mire Hazz megkegyelmezett nekünk, és azt mondta, hogy mára befejeztük. (Fogalmam sincs, hogy mit akar még venni, mikor annyi ruhát vett, hogy akár saját boltot nyithatnánk.) De utána még hozzátette, hogy a héten vissza kell mennünk, mert rendelt valamit, aminek pénteken kell megjönnie, azt azonban nem árulta el, mi az, úgyhogy ráhagytam. Előbb vagy utóbb úgyis megtudom.
- Végre - sóhajtottam, és arccal előre bezuhantam az ágyba, mikor visszaértünk a lakásba.
Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, és a következő pillanatban Harry meleg leheletét éreztem meg a tarkómon, ahogy fölém mászott.
- Na ne mondd, hogy máris kifáradtál… - mormolta, és belecsókolt a nyakhajlatomba, aztán lejjebb húzta a vállamról a felsőm, hogy nedves nyomokat hagyhasson a bőrömön.
- Mhmm… - Megfordultam a karjai közt és azonnal felnyúltam, hogy lehúzzam a fejét. Kifulladásig csókoltuk egymást, aztán mikor levegőért kapkodva szétváltunk, fordítottam a helyzetünkön, hogy én kerüljek felülre. - Aludjunk, oké? - kérdeztem halkan kuncogva, mikor láttam rajta, hogy nagy nehezen elnyom egy ásítást, aztán válaszra sem várva legördültem róla, és elnyújtóztam mellette.
Meglepetten szusszantott, de egy másodperccel később már az oldalamnak simulva karolt át és halkan szuszogva, laposakat pislogva nézte az arcomat a mellkasomra fektetett fejjel.

- Muszáj beköltöznöm ide? - sóhajtotta Harry, mikor átléptem a küszöböt az utolsó dobozzal a kezemben.
Niall tanácsát követve úgy döntöttünk, hogy az utolsó hat hetet Harry az Arbogast Klinikán tölti, ahol (hála Dr. Hesse közreműködésének) biztosítottak neki egy szobát, így az állandó orvosi felügyeletnek köszönhetően bármilyen esetleges kompliációt azonnal kezelhetnek.
- Már megbeszéltük, hogy az utolsó pár hetet itt töltöd, és mivel Tommy pár napon belül hét és fél hónapos lesz, ezért igen, muszáj beköltöznöd. Meg amúgy is, már az összes cuccod áthoztuk ide, hogy a szülés után, amint kiengednek a kórházból, azonnal költözhessünk is vissza Los Angelesbe - magyaráztam türelmesen, miközben a szekrénybe pakoltam a ruháit, ő pedig az ágyon fészkelődve kereste azt a pozíciót, ami neki és Tommynak is kényelmes. - És tudod, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha azt az egy hónapot, amíg nem lehetek melletted, inkább itt töltenéd, mint egyedül az apartmanban - tettem hozzá, és elmosolyodtam, mikor egy bólintás kíséretében beleegyezően sóhajtott, aztán az arcát a párnába fúrta.
- De akkor amíg még itt vagy, annyit kell ebben az ágyban feküdnöd, hogy teljesen átvegye az illatodat - mormolta alig hallhatóan. Mosolyogva feküdtem be mellé az ágyba, és lágyan cirógattam a haját, amíg el nem aludt.


Harry

- Akkor sem akarom, hogy elmenj… - mormoltam Lou nyakába, és még szorosabban fontam köré a karjaim, miközben ő türelmesen, a hátamat simogatva próbált megnyugtatni.
Letelt a három hónap, Lou-nak pedig vissza kell térnie a focihoz, én viszont nem tudom elengedni. Jól tudom, hogy már így is sokkal több időt töltött Washingtonban, mint amennyit eredetileg lehetett volna, és azt is tudom, hogy ezért óriási köszönettel tartozom az edzőjének, akinek miattunk kellett tartania a hátát a fejesek előtt, mégsem vagyok képes rá, hogy elengedjem.
- Túlreagálod - emelte fel a fejem, és halvány mosollyal a szája sarkában nézett rám. - Most csak egy napot kell különtöltenünk - emlékeztetett finoman. - A csapat itt játszik Washingtonban, és csak azért kell most elmennem, mert az edző egész napos edzést fog nekem tartani, nehogy a pályán derüljön ki, hogy az utóbbi három hónapban teljesen elpuhultam.
- Szinte minden nap jártál edzőterembe, szóval biztosan jó formában vagy… - próbálkoztam.
- De ezt ők nem tudják - mutatott rá, aztán az arcomra simította a tenyerét. - Ne várj meg ébren, inkább feküdj le korán, és tartsd nekem melegen az ágyat - nyomott egy lágy csókot a homlokomra. - Mikor majd felébredsz, én leszek az első, amit meglátsz.

Egész nap nyugtalan voltam.
Valami megfoghatatlan, baljós érzés keringett a levegőben, de hiába próbáltam rájönni, nem találtam meg az okát, hogy miért érzem magam rosszul. Miután Lou elment, órákon keresztül ténferegtem a szobámban, aztán elmentem, és felfedeztem a klinikát. Végül azt is meguntam, úgyhogy felhívtam Zaynt, és legalább másfél órán keresztül beszélgettem vele semmiségekről, de ez sem tudta elterelni a figyelmem, ezért úgy döntöttem, megpróbálok aludni egy kicsit, hogy addig se kelljen erre a rossz érzésre koncentrálnom. Azonban hiába hunytam le a szemem, hiába kapcsoltam le a villanyokat és húztam el a sötétítőfüggönyöket, nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam az ágyban, és akaratlanul is rémesebbnél rémesebb dolgokra gondoltam.
“Mi van, ha történt valami Lou-val?”
Ez a kérdés szöget ütött a fejembe és minél többet gondoltam erre, annál jobban megrémisztett a lehetőség, és annál jobban növekedett bennem a pánik, míg végül úrrá nem lett rajtam.
Nehezen kaptam levegőt, a mellkasomat pedig mintha tonnás súlyok nyomták volna, miközben a szemeim előtt apró fehér csillagok kezdtek táncolni, és a homlokomon gyöngyözni kezdett az izzadtság. Tommy erőteljes rúgása (ami pár szervemet biztosan átrendezte) térített magamhoz, mielőtt még pánikrohamot kaptam volna.
Lassan mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, ezzel próbálva csitítani háborgó szívverésem, mert úgy éreztem, a szívem mindjárt kiszakad a mellkasomból, miközben a kezem akaratlanul is a hasamra csúszott, és lágyan simogatni kezdtem azt.
Óráknak tűnő percek teltek el, mire végre sikerült lenyugodnom, és akkor olyan fáradtság lett úrrá rajtam, hogy a szemhéjaim szinte leragadtak, bár a rossz érzés továbbra sem szűnt meg.
Éppen álom és ébrenlét között lebegtem, mikor elkezdődött a rémálom…
Erős, kibírhatatlan fájdalom a hasamban, Tommy hirtelen, erőteljes mozdulatai és rúgásai, és a gondolat, miután egy elkínzott nyögés hagyta el a számat:
“Úgy tűnik, mégsem Lou miatt kell most aggódnom.”

.