BELOVED 12. rész *Silke*

Sziasztok, kedves mindenki!

Először is szeretném megköszönni a sok-sok "szerettem"-et és kommentet, amit kaptam. Végtelenül boldoggá tettetek minden egyes alkalommal, mikor láttam, hogy vannak, akiket érdekel az írásom.

Másodszor pedig szeretném megköszönni azt a végtelen türelmet, amivel irántam viseltettetek, annak ellenére is, hogy a fejezetek milyen nagy időközönként érkeztek.

Még nem írtam ilyen hosszú történetet, és igen, egyszer-kétszer az is előfordult, hogy már a hajam téptem, miközben kipréseltem magamból a betűket... De most, hogy már ilyen közel a vége, örülök, hogy nem adtam fel, és megírtam ezt a történetet.

Szóval köszönöm, hogy elolvastátok!

(Remélem, okoztam nektek pár sírós/mosolygós pillanatot, és a vége után egy héttel még emlékezni fogtok erre a történetre.☺)

Ez az utolsó előtti fejezet.

Jó olvasást!

xxSilke

Harry

- Milyen p-problémák...? - dadogtam, és a hasamra csúsztattam a kezeimet, mintha azzal megvédhetném őt odabent, miközben éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból.
- A baba köré tekeredett a köldökzsinór, és megfulladhat, ha a nyakára szorul.
Hiába tudtam előre, mit fog mondani Dr. Hesse, a következő szavak hallatán megtántorodtam, és a mögöttem lévő vizsgálóasztalba kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom (és az eszméletem):
- Azonnal császármetszést kell végrehajtanunk, mielőtt még mindkettejük állapota válságosra fordul.
- D-de még nem telt le a kilenc hónap. Még a nyolcadik is csak nemrég ért véget... - csuklott el a hangom. Alig tudtam beszélni a gombóctól a torkomban.
- A baba szépen fejlődött. Ha most jön a világra, egészséges babájuk lesz. Viszont ha úgy hagyjuk a dolgokat, ahogy most állnak... - A mondat vége közöttünk lebegett, nyomasztóvá és feszültté téve a légkört. Láttam az orvoson, hogy próbál minél finomabban fogalmazni, nehogy teljesen beparázzak, de határozott tekintete most valahogy nem tudott megnyugtatni.
- De… Louis - nyöszörögtem. Már egy tiszta gondolatom sem volt. Csak az járt a fejemben, hogy “Louist akarom!”. - Lou ni-nincs itt… Nél-nélküle nem…
- Harry - tette a kezét a vállamra biztatóan. - Kérem, engedje meg, hogy Beth felkészítse önt a műtétre. Addig én kapcsolatba lépek Mr. Tomlinsonnal.
- Re-rendben - motyogtam, majd a fiatal, kedvesen mosolygó nővérke felé fordultam, aki azonnal belém karolt, és finoman vezetni kezdett.
- Nyugodjon meg, Mr. Tomlinson - szorította meg a karomat biztatóan, és gyengéden rám mosolygott. - A kedvese biztosan ideér!
- Biztosan… - suttogtam magam elé meredve, és a jegygyűrűmmel kezdtem babrálni.
- Üljön le az ágyra, kérem - vezetett be egy kórterembe, én pedig engedelmesen tettem amit mondott.
Szekrényeket nyitogatott, fiókokat húzogatott, majd pár perc elteltével egy üres fecskendővel tért vissza és közölte, hogy vért kell vennie tőlem.
- A császármetszés… - kezdtem, hogy eltereljem a figyelmem a tűről, de a hangom hirtelen elhalkult.
- Mint ahogy általában, önt is helyi érzéstelenítéssel fogják műteni - kezdte. - Amint az érzéstelenítő hatni kezd, a sebész nekilát a műtétnek. Kérem, öltözzön át - nyomott a kezembe egy kórházi köntöst, és a sarokban álló paravánra mutatott. - Dr. Arbogast ejt egy körülbelül tizenöt centiméteres vágást az alhasán, utána már csak percek kérdése, és a karjaiban tarthatja a babáját - mosolygott rám, miután elvette tőlem a ruháimat.
- Dr. Arbogast? Azt hittem, hogy ő most szabadságon van…
- Ehhez az esethez mindenképpen be kell jönnie - magyarázta. Mellesleg Dr. Arbogast császározta Dr. Hesse-t is.
- Igen, ezt már hallottam - bólintottam.
A következő pillanatban egy újabb ápolónő jött be a szobába, és félrehívta Beth-t. Próbálta elrejteni az idegességét, de a pillantásában láttam a riadalmat mikor rám nézett, amitől a gyomrom a torkomba ugrott.
- Ez egészen biztos? - kérdezte Beth halkan, mire a másik csak bólintott egyet, aztán elhagyta a szobát.
- Rendben van - fordult vissza felém, én pedig csak kérdőn, aggódva néztem rá. - Kérem, feküdjön fel az ágyra. Hamarosan mindenki megérkezik, szóval csak percek kérdése, hogy betoljuk önt a műtőbe. - Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy kedves, biztató mosolya az arcára fagyott, mikor azt mondta “mindenki”.
- Beth - szólítottam meg, miután szófogadóan felfeküdtem az ágyra. - Mi történt? - kérdeztem halkan mikor felém fordult, és még engem is meglepett, mennyire ijedtnek tűnik a hangom.
- Harry… - mondta, bár inkább elfojtott sóhajtásnak hangzott. Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevemen szólított. - Ne pánikolj, rendben? - kezdte, ahogy megállt az ágy mellett, és bátorítóan a vállamra tette a kezét.
Ha valaki ilyet kér tőled, mielőtt valami látszólag fontosat akar neked mondani, természetesen az az első, hogy teljesen beparázol.
Úgy éreztem, a hangom remegésétől már nem lehetne érteni amit mondok, így csak bólintottam.
- Dr. Hesse nem… - Egy pillanatra még habozott, aztán a szemembe nézve végül csak kibökte: - Nem éri el Mr. Tomlinsont.
Csak pislogtam rá, amíg sikerült értelmeznem a helyzetet.
Éppen szólásra nyitottam a szám, hogy kétségbeesetten követeljem magam mellé a férjemet, mikor megéreztem a délutáninál is erősebb fájdalmat, amitől a torkomra forrtak a szavak. Csak egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat, miközben könnyek gyűltek a szemembe, és teljesen eluralkodott rajtam a pánik.
Ó, egyáltalán nem féltem. Rettegtem!


Louis

- Gratulálok, Tomlinson, egyszer sem rúgtál öngólt - vágott hátba az edző, bár kicsivel mintha nagyobb erőt vitt volna bele a szükségesnél.
- Muszáj volt. Nem hozhattam szégyent a kisfiamra - mondtam komoly arccal, de a szívem nagyot dobbant a “kisfiam” szóra.
A folyosón ráérősen sétálva gurítottam le egy palack vizet, miközben feloldottam a telefonomat, és akaratlanul is elmosolyodtam, mikor megláttam az új hangüzenetet, amit Harry küldött.
- Úgy tűnik, csak nem bírta ki nélkülem egy egész napig - kuncogtam. A fülemhez emeltem a készüléket, miközben újra nagyot kortyoltam a vízből, de azonnal félre is nyeltem, ahogy meghallottam Harry hangját.
- “Lou…” - A hangja sírásba hajlott, bennem pedig meghűlt a vér. - “Hol vagy már?” - Nem tudom, hogy mikor kezdtem futni. Már csak arra eszméltem, hogy kiérek a stadionból. - “Azt mondtad, hogy…" - A hangja megremegett, én pedig szinte láttam magam előtt zokogástól reszkető testét. - "...itt leszel és fogod majd a kezem, miközben Tommy megszületik!”
- Niall! - üvöltöttem, mikor megláttam barátom szőke fejét, ahogy éppen átsétál a parkolón. - Kell a kocsid! - futottam felé, átvágva a kocsik között.
- Miért? - értetlenkedett, és megállt a Rover mellett.
- “Fáj, Lou...” - nyöszörögte Hazz, az én szívemet pedig egyre erősebben szorította a félelem.
- Harry… Tommy! - Egyszerűen képtelen voltam ennél többet mondani Niall-nek.
- “Félek egyedül… Siess!” - sírta Harry, az üzenet pedig véget ért.


Harry

- Mr. Tomlinson, most már el kell kezdenünk! - ismételte Dr. Hesse legalább ötödjére, de én továbbra is csak a fejemet ráztam.
- Anyuci, ne szórakozzon már! - förmedt rám Arbogast, miután megint nem sikerült elnyomnom az ajkaim közül kiszökő, fájdalmas nyögést. - Hagyja abba ezt a szánalmas nyögdécselést, és feküdjön az oldalára, hogy beadhassuk végre az érzéstelenítőt, vagy isten bizony leszíjaztatom!
A válaszom megint csak egy fejrázás volt.


Louis

Niall szó nélkül kinyitotta a kocsiját, de nem akart a volán mögé engedni.
- Így nem vezethetsz! - ellenkezett, nálam pedig elszakadt a cérna.
- Add ide azt a rohadt kulcsot, baszd meg! Nem kell, hogy beszállj mellém, csak add ide a tetves kocsid! - üvöltöttem.
Fújtatva kaptam ki a kulcsokat a kezéből, miközben ő csak döbbenten nézett rám, aztán bepattantam a kocsiba, és már azelőtt beindítottam a motort, hogy az ajtót becsuktam volna.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem Niallt, mikor meghallottam az öv kattanását.
- Veled megyek - jelentette ki egyszerűen. - Nem tudnék Harry szemébe nézni, ha most elpatkolnál egy autóbalesetben - tette még hozzá, aztán az ablak felé fordult, és a mellettünk elsuhanó kocsikat kezdte bámulni.
Nem reagáltam semmit.


Harry

- Harry! - szólított meg Hesse, miután leintette az éppen kitörni készülő köpcöst. - Azzal, hogy várakoztat minket, csak önmagának okoz feleslegesen fájdalmat, és a babáját is veszélybe sodorja - mondta ki a nyilvánvalót, mire alig észrevehetően bólintottam. - Ha tudja ezt, miért nem engedi, hogy elkezdjük a beavatkozást? - kérdezte, és őszintén értetlennek tűnt.
- Lou… - leheltem, aztán mély levegőt vettem, miközben végigsimítottam a hasamon. - Nincs itt Lou. Csak várjunk még egy kicsit! - emeltem fel az egyik kezem, mikor láttam, hogy Arbogast újra valami epés megjegyzést akar tenni, és kérlelve pislogtam rá.
- Tíz percet kap! - jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, én pedig felsóhajtottam.
“Siess már!” - gondoltam, és az alsóajkamba kellett harapnom, hogy gátat szabjak az újabb könnyeknek.


Louis

- Louis! - kiáltott rám Niall, mikor újabb piroson hajtottam át, ugyanebben a pillanatban pedig egy teherautó dudája harsant fel mögöttünk. - Mondtam már, hogy ha kinyírsz mindkettőnket, attól még Harrynek nem lesz jobb! - Egyértelműen igaza volt, de csak az számított, hogy minél hamarabb Hazz mellett lehessek. Semmi mással nem foglalkoztam.
Végül teljesen figyelmen kívül hagytam Nit, hiába kiáltozott folyamatosan, és perceken belül a klinika elé értünk.
Satufékkel álltam meg a bejárat előtt, és már ugrottam volna ki a kocsiból, de egy pillanatra megtorpantam. A szemem sarkából láttam, ahogy a szőke fej nagyot koppant a műszerfalon, egy másodperccel később azonban már a ajtók felé futottam, miután Niall káromkodva felegyenesedett.
- Bocs, haver! - kiáltottam hátra a vállam felett. Azt már nem hallottam, hogy válaszolt-e. - Louis Tomlinson vagyok! - kiabáltam, miközben a recepcióspult felé rohantam, és nem törődtem a rengeteg emberrel, akik szinte megtöltötték az előteret. - Harry Tomlinsont keresem. Hol van? Keresse már! - dörrentem a középkorú nőre, mikor a pulthoz értem, és ő még mindig csak tágra nyílt szemekkel bámult rám.
- Ö-ötös műtő - mondta bizonytalanul. - De... Uram, oda most nem mehet be! - kiáltott utánam, de én csak szaladtam tovább.
Mikor megláttam a lengőajtón lévő ötös számot, szinte betörtem a helyiségbe, nem foglalkozva a rajtam csüngő nővérkékkel, akik próbáltak megállítani.
Ott feküdt Harry az ágyon, az egyik lába felhúzva, miközben a takaróját szorongatta maga mellett, az arca pedig megvonaglott a fájdalomtól.
A hangzavarra az ajtó felé kapta a fejét, a szívem pedig újra elfacsarodott a reakciójától. A teste egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elernyedt, a gyönyörű smaragd szemekből pedig újabb könnycseppek kezdtek záporozni, ezzel még jobban összemaszatolva már amúgy is nedves arcát.
- Lou… - sóhajtotta, én pedig automatikusan elindultam felé.
- Mr. Tomlinson! - A határozott hangra felkaptam a fejem, de nem álltam meg, amíg meg nem fogtam Hazz kezét. - Kérem, menjen ki, és öltözzön be, ha jelen akar lenni a műtétnél. - Inkább parancsnak hangzott, mint kérésnek, de hiába bólintottam rá, Hazz belekapaszkodott a kezembe, így nem tudtam elindulni. - Addig beadjuk az érzéstelenítőt, hogy mikor visszajön, azonnal megkezdhessük a beavatkozást.
- Pár perc, és itt vagyok - hajoltam le Harryhez, és egy puha csókot nyomtam a homlokára.
- Egy perced van! - mondta gyengén, de határozottan, és lassan elengedte a kezem.

- Kezdhetjük, Harry? - jött a kérdés miután mellé álltam és megfogtam lekötözött kezét.
- Igen - suttogta mély, fáradt hangon, ahogy a szemembe nézett. - Most már készen állok - szorította meg a kezem, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.
- Engedned kellett volna, hogy hamarabb elkezdjék - motyogtam, ahogy lenéztem sápadt arcára. - Tudom, hogy csak engem vártál, de…
- Apás szülést akartam - szakított félbe, és felmosolygott rám, nekem pedig nagyot kellett nyelnem a kifejezéstől az arcán.
Hiába voltak óriási fájdalmai, hiába merült ki teljesen, ő még mindig olyan szeretettel tudott rám mosolyogni, hogy éreztem a torkomba gyűlni a könnyeimet. Egyetlen gyönyörű, őszinte mosolytól.
Lehajoltam és egy finom csókot nyomtam a kézfejére, majd kihúztam az ujjaimat az övéi közül.
- Csak felkötöm a hajad - mosolyogtam rá gyengéden, mire az előbbi ijedt kifejezés azonnal eltűnt az arcáról, ő pedig lehunyta a szemét.
Óvatosan elsepertem az izzadt tincseket a homlokáról, majd a csuklómról levett vékony hajgumival egy egyszerű kontyot csavartam a fejebúbjára, aztán lehajoltam, és újabb csókot nyomtam a homlokára. Ahogy kinyitotta a szemét és a tekintete megtalálta az enyémet, a külvilág egy pillanatra megszűnt létezni

Nem voltak körülöttünk műszerek, sem orvosok és ápolók, sőt, egy pillanat erejéig még Tommy sem volt ott. Csak mi ketten, az egymás iránt érzett szerelmünkkel, a közös emlékeinkkel, és mindennel, ami mi magunk vagyunk.
És mintha csak szólni akart volna, hogy róla se feledkezzünk meg, Tommy a következő pillanatban életében először felsírt, olyan hangosan, mint ahogy azután sosem.

.