Beloved 13. rész *Silke*

És vége van.

xx Silke

Két és fél évvel később

Harry

- Kipurcanok… - sóhajtottam, és egy zsák krumpli kecsességével zuhantam a kanapéra. (A hálószobáig már nem jutottam el, pedig minden vágyam az volt, hogy átaludjam a következő napot. Vagy inkább hetet.)
Az elmúlt két és fél hétben Lou távol volt, így minden egyes percemet Tommy kötötte le, aki teljesen leszívta minden energiám.
Eddig ha valamelyikünknek hosszabb időre kellett elutaznia, akkor az egész család ment, most viszont az utolsó pillanatban szóltak Lounak, hogy utaznia kell, így nem álltunk készen a hajnali indulásra. Végül úgy döntöttünk, hogy majd pár nap múlva utána megyünk, de Tommy az indulás előtti napon lebetegedett, úgyhogy végül lemondtunk az utazásról.
Lou tegnap végre hazajött, de az időeltolódás és az utazás miatt szinte az egész napot átaludta, viszont előtte még megígérte, hogy ma ő vigyáz Tommyra, szóval nekem csak annyi a dolgom, hogy aludjak, amennyit bírok.
- Apuciii! - hallatszott fel egy perccel később, majd az én édes kisfiam egyenesen a gyomromba fejelt, miután tornádóként átviharzott a nappalin. - Apuci! Apuciiii! Aaapuuuciiiiiii! - Folyamatosan lökdösött, miközben a hangja minden egyes “apuci” után egyre türelmetlenebbé és panaszosabbá vált, de nem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam a szemem.
- Tommy, hagyd aput pihenni! - érkezett meg a megmentőm, én pedig önkéntelenül is felsóhajtottam.
- De én vele akarok játszani! - mondta duzzogva, és ki sem kellett nyitnom a szemem, hogy tudjam, milyen az arckifejezése.
Lelkiszemeim előtt láttam, ahogy felfújt arcocskája felett dühösen örvénylenek tengerkék szemei, miközben kicsi, husis karjait összekulcsolja a mellkasa előtt. (Mikor először bevágta ezt a pózt, úgy éreztem, muszáj lefotóznom, ami miatt persze csak még jobban megsértődött.)
- Úgy tűnik, most velem kell beérned.
Hallottam a mosolyt Lou hangjában, majd a következő pillanatban a jólismert, puha ajkak egy lágy csókot hintettek a számra, én pedig ösztönösen követtem a mozdulatot, mikor megpróbáltak eltávolodni az enyéimtől, amire egy halk kuncogást, és egy újabb, hosszú csókot kaptam válaszul. Ezután egy kicsi, nyáltól nedves puszi cuppant az arcomon, és finom, pici kezek óvatos simítását éreztem a hajamon.
Ahogy a távolodó léptek zaja teljesen elhalt, végül átadtam magam az álmok világának, miközben a hasamra csúsztattam a kezem.

- Biztos, hogy Tommy már alszik? - kérdeztem sóhajtva Lou-tól, miközben ő a nyakamat csókolgatta, mire csak egy hümmögést kaptam válaszul, egy másodperccel később pedig a mellbimbóm kezdte szívogatni, amitől a hátam az ágytámlának feszült.
Éppen az alsónadrágomból bújtatott ki, mikor megláttam, ahogy az ajtó lassan kinyílik (amit ő azért nem vett észre, mert pont háttal volt neki), és Lou (szerencsére még bokszerrel takart) feneke felett megláttam a kócos, barna hajat.
Az első sokk utáni reakciómat pedig még sokáig nem felejtjük el, ugyanis ahogy felfogtam, hogy a két és fél éves kisfiunk rajtakapott minket előjáték közben, pánikszerűen löktem (vagy inkább rúgtam) le magamról Louis-t, aki végül a padlón kötött ki.
- Nem tudok aludni… - dünnyögte Tommy a következő pillanatban, és elvette a kezét az arca elől, amivel eddig a szemeit dörzsölgette.
Gyorsan magamra kaptam egy kinyúlt pulcsit, aztán karba vettem a kisfiunkat, és a szobájához siettem, mielőtt még bármit is észre vehetett volna.
- Mondtuk már, hogy kopogj, mielőtt bejössz a szobánkba - jegyeztem meg. Próbáltam minél gyorsabban megnyugodni, de a szívem továbbra is kétszázzal vert.
- Kopogtam - jelentette ki, miközben a fejét a mellkasomra hajtotta. - Csak olyan hangosak voltatok, hogy biztos nem vettétek észre - ásította, én pedig éreztem, hogy fülig pirulok.


Louis

Mikor Harry visszajött Tommy szobájából, megfogadta, hogy soha többé nem csináljuk itthon, ha a kisfiunk is a házban tartózkodik. Fél órával később viszont ismét alattam feküdt, és kéjes sóhajtások közepette követelt többet, többet, és még többet.
Végignyaltam a hasán, külön figyelmet szentelve a pillangó tetoválásnak, aztán még egy kicsivel lejjebb csúsztam. Óvatosan végigsimítottam a mutatóujjammal a császármetszés hegén (ami azóta már szépen begyógyult és elhalványult), aztán végighúztam az orrom kőkemény farkán, ami már a hasának feszülve várt rám. Beszívtam az isteni pézsmaillatot, aztán kidugtam a nyelvem, és a makkjától a tövéig, kínzó lassúsággal kezdtem nyalogatni. Harry csak nyöszörgött, és fellökte a csípőjét, de én azonnal visszanyomtam az ágyra. A számat szépen borotvált heréire tapasztottam, mielőtt megszólaltam:
- Hadd kényeztesselek egy kicsit - búgtam, mire a farka megremegett, és olyan mélyet nyögött, hogy a szájában lévő ujjaimon keresztül, a karomon át, egészen a gerincemig, mindenemen végigszaladt a finom rezgés.
Lenyaltam a makkja hegyén remegő előnedvet, aztán bekaptam a végét, és erősen megszívtam. Felnyüszített, a háta felemelkedett az ágyról, miközben mindkét kezével a hajamba túrt, hogy ennél sokkal többet vegyek be. Ellazítottam az állkapcsom, és hagytam, hogy addig nyomja a fejem, míg a torkomba nem jut. Az orrom hegye a hasához ért, a nyálam vékony patakokban folyt rajta végig.
Ahelyett, hogy szopni kezdtem volna, visszahúzódtam, hogy éppen csak a fele legyen a számban, aztán kimásztam oldalra a combjai közül, és az egyik lábam átvetettem a felsőtestén. A farkam ott lógótt, közvetlenül az arca előtt, és ő azonnal rábukott, mire újra a torkomig engedtem. A nyögését az egész testemben éreztem.
Mikor éreztem, hogy Harry már közel van , kiengedtem a számból, mire panaszosan felnyögött. Végigsimítottam a combjai oldalán, aztán alájuk nyúltam. Megmarkoltam a a térdhajlatát és felhúztam a lábait, amiket ő automatikusan behajlított. Szinte a mellkasáig toltam őket, aztán átnyúltam alattuk és újra négykézlábra ereszkedtem. A könyökömön támaszkodtam, mindkét tenyeremmel kitámasztottam a derekát, és belenyaltam a fenekébe a két feszes félgömb között, aztán előre löktem a csípőm, mert hirtelen abbahagyta a feje ütemes mozgatását.
Keményen nyaltam, a nyelvem átdugtam az izomgyűrűn, és az egyik kezemmel pumpáltam a farkát, miközben Harry erőteljesen, meg-megakadó ritmusban szopott. Aztán egyszercsak megremegett a kezemben, és egy mély nyögéssel átadta magát az orgazmusnak. Kiengedett a szájából, miközben vastag rétegben borította be a mellkasát a spermája, a szemeit lehunyta, az ajkai elnyíltak, és a nevemet nyögte, ettől a látványtól pedig én is eldurrantam, és minden igyekezetem ellenére, egyenesen az arcára élveztem.
Hosszú idő telt el, mire teljesen lecsengett bennünk az gyönyör utolsó hulláma is. Megfordultam, és felmásztam Hazz mellé, aki lehunyt szemekkel, kielégült mosollyal az arcán feküdt.
- Le kéne ezt mosni - motyogta, mikor fölé másztam, és kinyitotta a szemeit, ahogy az arcához nyúlt. Bármit is mondott, egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki fel akarna kelni.
- Megoldjuk - feleltem. Hozzá hajoltam, és módszeresen lenyalogattam rólaélvezetem nyomait, aztán lecsúsztam a mellkasához, és ott is megtisztogattam a nyelvemmel. Hiába az előző, fantasztikus orgazmus, én újra készen álltam.
Felmásztam Harryhez, az ajkaimat a szájára tapasztottam, de egy jóleső szusszanáson kívül nem kaptam más reakciót. Nem csókolt vissza, ezért elhúzódtam tőle, és összeráncolt szemöldökkel néztem rá.
- Hazz?! - Pont mikor megszólaltam, Harry horkantott egyet, és az oldalára fordult, a kezeit pedig a párnája alá tette. Vagy egy percig meredtem rá döbbenten, mire kiszakadt belőlem nevetés, de mikor panaszosan nyöszörögni és mocorogni kezdett, az egyik kezem a számra tapasztottam, hogy tompítsam a hangom. - Akkor nem lesz második menet? - kuncogtam, miközben letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
Mosolyogva hozzá hajoltam, és egy puha csókot nyomtam az arcára, aztán befeküdtem mögé. Magunkra húztam a takarót, szorosan hozzá simultam, átvetettem a karom a derekán, és puszit nyomtam a tarkójára, aztán még utoljára, halkan, szívből felnevettem.

VÉGE

BELOVED 12. rész *Silke*

Sziasztok, kedves mindenki!

Először is szeretném megköszönni a sok-sok "szerettem"-et és kommentet, amit kaptam. Végtelenül boldoggá tettetek minden egyes alkalommal, mikor láttam, hogy vannak, akiket érdekel az írásom.

Másodszor pedig szeretném megköszönni azt a végtelen türelmet, amivel irántam viseltettetek, annak ellenére is, hogy a fejezetek milyen nagy időközönként érkeztek.

Még nem írtam ilyen hosszú történetet, és igen, egyszer-kétszer az is előfordult, hogy már a hajam téptem, miközben kipréseltem magamból a betűket... De most, hogy már ilyen közel a vége, örülök, hogy nem adtam fel, és megírtam ezt a történetet.

Szóval köszönöm, hogy elolvastátok!

(Remélem, okoztam nektek pár sírós/mosolygós pillanatot, és a vége után egy héttel még emlékezni fogtok erre a történetre.☺)

Ez az utolsó előtti fejezet.

Jó olvasást!

xxSilke

Harry

- Milyen p-problémák...? - dadogtam, és a hasamra csúsztattam a kezeimet, mintha azzal megvédhetném őt odabent, miközben éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból.
- A baba köré tekeredett a köldökzsinór, és megfulladhat, ha a nyakára szorul.
Hiába tudtam előre, mit fog mondani Dr. Hesse, a következő szavak hallatán megtántorodtam, és a mögöttem lévő vizsgálóasztalba kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyom (és az eszméletem):
- Azonnal császármetszést kell végrehajtanunk, mielőtt még mindkettejük állapota válságosra fordul.
- D-de még nem telt le a kilenc hónap. Még a nyolcadik is csak nemrég ért véget... - csuklott el a hangom. Alig tudtam beszélni a gombóctól a torkomban.
- A baba szépen fejlődött. Ha most jön a világra, egészséges babájuk lesz. Viszont ha úgy hagyjuk a dolgokat, ahogy most állnak... - A mondat vége közöttünk lebegett, nyomasztóvá és feszültté téve a légkört. Láttam az orvoson, hogy próbál minél finomabban fogalmazni, nehogy teljesen beparázzak, de határozott tekintete most valahogy nem tudott megnyugtatni.
- De… Louis - nyöszörögtem. Már egy tiszta gondolatom sem volt. Csak az járt a fejemben, hogy “Louist akarom!”. - Lou ni-nincs itt… Nél-nélküle nem…
- Harry - tette a kezét a vállamra biztatóan. - Kérem, engedje meg, hogy Beth felkészítse önt a műtétre. Addig én kapcsolatba lépek Mr. Tomlinsonnal.
- Re-rendben - motyogtam, majd a fiatal, kedvesen mosolygó nővérke felé fordultam, aki azonnal belém karolt, és finoman vezetni kezdett.
- Nyugodjon meg, Mr. Tomlinson - szorította meg a karomat biztatóan, és gyengéden rám mosolygott. - A kedvese biztosan ideér!
- Biztosan… - suttogtam magam elé meredve, és a jegygyűrűmmel kezdtem babrálni.
- Üljön le az ágyra, kérem - vezetett be egy kórterembe, én pedig engedelmesen tettem amit mondott.
Szekrényeket nyitogatott, fiókokat húzogatott, majd pár perc elteltével egy üres fecskendővel tért vissza és közölte, hogy vért kell vennie tőlem.
- A császármetszés… - kezdtem, hogy eltereljem a figyelmem a tűről, de a hangom hirtelen elhalkult.
- Mint ahogy általában, önt is helyi érzéstelenítéssel fogják műteni - kezdte. - Amint az érzéstelenítő hatni kezd, a sebész nekilát a műtétnek. Kérem, öltözzön át - nyomott a kezembe egy kórházi köntöst, és a sarokban álló paravánra mutatott. - Dr. Arbogast ejt egy körülbelül tizenöt centiméteres vágást az alhasán, utána már csak percek kérdése, és a karjaiban tarthatja a babáját - mosolygott rám, miután elvette tőlem a ruháimat.
- Dr. Arbogast? Azt hittem, hogy ő most szabadságon van…
- Ehhez az esethez mindenképpen be kell jönnie - magyarázta. Mellesleg Dr. Arbogast császározta Dr. Hesse-t is.
- Igen, ezt már hallottam - bólintottam.
A következő pillanatban egy újabb ápolónő jött be a szobába, és félrehívta Beth-t. Próbálta elrejteni az idegességét, de a pillantásában láttam a riadalmat mikor rám nézett, amitől a gyomrom a torkomba ugrott.
- Ez egészen biztos? - kérdezte Beth halkan, mire a másik csak bólintott egyet, aztán elhagyta a szobát.
- Rendben van - fordult vissza felém, én pedig csak kérdőn, aggódva néztem rá. - Kérem, feküdjön fel az ágyra. Hamarosan mindenki megérkezik, szóval csak percek kérdése, hogy betoljuk önt a műtőbe. - Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy kedves, biztató mosolya az arcára fagyott, mikor azt mondta “mindenki”.
- Beth - szólítottam meg, miután szófogadóan felfeküdtem az ágyra. - Mi történt? - kérdeztem halkan mikor felém fordult, és még engem is meglepett, mennyire ijedtnek tűnik a hangom.
- Harry… - mondta, bár inkább elfojtott sóhajtásnak hangzott. Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevemen szólított. - Ne pánikolj, rendben? - kezdte, ahogy megállt az ágy mellett, és bátorítóan a vállamra tette a kezét.
Ha valaki ilyet kér tőled, mielőtt valami látszólag fontosat akar neked mondani, természetesen az az első, hogy teljesen beparázol.
Úgy éreztem, a hangom remegésétől már nem lehetne érteni amit mondok, így csak bólintottam.
- Dr. Hesse nem… - Egy pillanatra még habozott, aztán a szemembe nézve végül csak kibökte: - Nem éri el Mr. Tomlinsont.
Csak pislogtam rá, amíg sikerült értelmeznem a helyzetet.
Éppen szólásra nyitottam a szám, hogy kétségbeesetten követeljem magam mellé a férjemet, mikor megéreztem a délutáninál is erősebb fájdalmat, amitől a torkomra forrtak a szavak. Csak egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat, miközben könnyek gyűltek a szemembe, és teljesen eluralkodott rajtam a pánik.
Ó, egyáltalán nem féltem. Rettegtem!


Louis

- Gratulálok, Tomlinson, egyszer sem rúgtál öngólt - vágott hátba az edző, bár kicsivel mintha nagyobb erőt vitt volna bele a szükségesnél.
- Muszáj volt. Nem hozhattam szégyent a kisfiamra - mondtam komoly arccal, de a szívem nagyot dobbant a “kisfiam” szóra.
A folyosón ráérősen sétálva gurítottam le egy palack vizet, miközben feloldottam a telefonomat, és akaratlanul is elmosolyodtam, mikor megláttam az új hangüzenetet, amit Harry küldött.
- Úgy tűnik, csak nem bírta ki nélkülem egy egész napig - kuncogtam. A fülemhez emeltem a készüléket, miközben újra nagyot kortyoltam a vízből, de azonnal félre is nyeltem, ahogy meghallottam Harry hangját.
- “Lou…” - A hangja sírásba hajlott, bennem pedig meghűlt a vér. - “Hol vagy már?” - Nem tudom, hogy mikor kezdtem futni. Már csak arra eszméltem, hogy kiérek a stadionból. - “Azt mondtad, hogy…" - A hangja megremegett, én pedig szinte láttam magam előtt zokogástól reszkető testét. - "...itt leszel és fogod majd a kezem, miközben Tommy megszületik!”
- Niall! - üvöltöttem, mikor megláttam barátom szőke fejét, ahogy éppen átsétál a parkolón. - Kell a kocsid! - futottam felé, átvágva a kocsik között.
- Miért? - értetlenkedett, és megállt a Rover mellett.
- “Fáj, Lou...” - nyöszörögte Hazz, az én szívemet pedig egyre erősebben szorította a félelem.
- Harry… Tommy! - Egyszerűen képtelen voltam ennél többet mondani Niall-nek.
- “Félek egyedül… Siess!” - sírta Harry, az üzenet pedig véget ért.


Harry

- Mr. Tomlinson, most már el kell kezdenünk! - ismételte Dr. Hesse legalább ötödjére, de én továbbra is csak a fejemet ráztam.
- Anyuci, ne szórakozzon már! - förmedt rám Arbogast, miután megint nem sikerült elnyomnom az ajkaim közül kiszökő, fájdalmas nyögést. - Hagyja abba ezt a szánalmas nyögdécselést, és feküdjön az oldalára, hogy beadhassuk végre az érzéstelenítőt, vagy isten bizony leszíjaztatom!
A válaszom megint csak egy fejrázás volt.


Louis

Niall szó nélkül kinyitotta a kocsiját, de nem akart a volán mögé engedni.
- Így nem vezethetsz! - ellenkezett, nálam pedig elszakadt a cérna.
- Add ide azt a rohadt kulcsot, baszd meg! Nem kell, hogy beszállj mellém, csak add ide a tetves kocsid! - üvöltöttem.
Fújtatva kaptam ki a kulcsokat a kezéből, miközben ő csak döbbenten nézett rám, aztán bepattantam a kocsiba, és már azelőtt beindítottam a motort, hogy az ajtót becsuktam volna.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem Niallt, mikor meghallottam az öv kattanását.
- Veled megyek - jelentette ki egyszerűen. - Nem tudnék Harry szemébe nézni, ha most elpatkolnál egy autóbalesetben - tette még hozzá, aztán az ablak felé fordult, és a mellettünk elsuhanó kocsikat kezdte bámulni.
Nem reagáltam semmit.


Harry

- Harry! - szólított meg Hesse, miután leintette az éppen kitörni készülő köpcöst. - Azzal, hogy várakoztat minket, csak önmagának okoz feleslegesen fájdalmat, és a babáját is veszélybe sodorja - mondta ki a nyilvánvalót, mire alig észrevehetően bólintottam. - Ha tudja ezt, miért nem engedi, hogy elkezdjük a beavatkozást? - kérdezte, és őszintén értetlennek tűnt.
- Lou… - leheltem, aztán mély levegőt vettem, miközben végigsimítottam a hasamon. - Nincs itt Lou. Csak várjunk még egy kicsit! - emeltem fel az egyik kezem, mikor láttam, hogy Arbogast újra valami epés megjegyzést akar tenni, és kérlelve pislogtam rá.
- Tíz percet kap! - jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, én pedig felsóhajtottam.
“Siess már!” - gondoltam, és az alsóajkamba kellett harapnom, hogy gátat szabjak az újabb könnyeknek.


Louis

- Louis! - kiáltott rám Niall, mikor újabb piroson hajtottam át, ugyanebben a pillanatban pedig egy teherautó dudája harsant fel mögöttünk. - Mondtam már, hogy ha kinyírsz mindkettőnket, attól még Harrynek nem lesz jobb! - Egyértelműen igaza volt, de csak az számított, hogy minél hamarabb Hazz mellett lehessek. Semmi mással nem foglalkoztam.
Végül teljesen figyelmen kívül hagytam Nit, hiába kiáltozott folyamatosan, és perceken belül a klinika elé értünk.
Satufékkel álltam meg a bejárat előtt, és már ugrottam volna ki a kocsiból, de egy pillanatra megtorpantam. A szemem sarkából láttam, ahogy a szőke fej nagyot koppant a műszerfalon, egy másodperccel később azonban már a ajtók felé futottam, miután Niall káromkodva felegyenesedett.
- Bocs, haver! - kiáltottam hátra a vállam felett. Azt már nem hallottam, hogy válaszolt-e. - Louis Tomlinson vagyok! - kiabáltam, miközben a recepcióspult felé rohantam, és nem törődtem a rengeteg emberrel, akik szinte megtöltötték az előteret. - Harry Tomlinsont keresem. Hol van? Keresse már! - dörrentem a középkorú nőre, mikor a pulthoz értem, és ő még mindig csak tágra nyílt szemekkel bámult rám.
- Ö-ötös műtő - mondta bizonytalanul. - De... Uram, oda most nem mehet be! - kiáltott utánam, de én csak szaladtam tovább.
Mikor megláttam a lengőajtón lévő ötös számot, szinte betörtem a helyiségbe, nem foglalkozva a rajtam csüngő nővérkékkel, akik próbáltak megállítani.
Ott feküdt Harry az ágyon, az egyik lába felhúzva, miközben a takaróját szorongatta maga mellett, az arca pedig megvonaglott a fájdalomtól.
A hangzavarra az ajtó felé kapta a fejét, a szívem pedig újra elfacsarodott a reakciójától. A teste egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elernyedt, a gyönyörű smaragd szemekből pedig újabb könnycseppek kezdtek záporozni, ezzel még jobban összemaszatolva már amúgy is nedves arcát.
- Lou… - sóhajtotta, én pedig automatikusan elindultam felé.
- Mr. Tomlinson! - A határozott hangra felkaptam a fejem, de nem álltam meg, amíg meg nem fogtam Hazz kezét. - Kérem, menjen ki, és öltözzön be, ha jelen akar lenni a műtétnél. - Inkább parancsnak hangzott, mint kérésnek, de hiába bólintottam rá, Hazz belekapaszkodott a kezembe, így nem tudtam elindulni. - Addig beadjuk az érzéstelenítőt, hogy mikor visszajön, azonnal megkezdhessük a beavatkozást.
- Pár perc, és itt vagyok - hajoltam le Harryhez, és egy puha csókot nyomtam a homlokára.
- Egy perced van! - mondta gyengén, de határozottan, és lassan elengedte a kezem.

- Kezdhetjük, Harry? - jött a kérdés miután mellé álltam és megfogtam lekötözött kezét.
- Igen - suttogta mély, fáradt hangon, ahogy a szemembe nézett. - Most már készen állok - szorította meg a kezem, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.
- Engedned kellett volna, hogy hamarabb elkezdjék - motyogtam, ahogy lenéztem sápadt arcára. - Tudom, hogy csak engem vártál, de…
- Apás szülést akartam - szakított félbe, és felmosolygott rám, nekem pedig nagyot kellett nyelnem a kifejezéstől az arcán.
Hiába voltak óriási fájdalmai, hiába merült ki teljesen, ő még mindig olyan szeretettel tudott rám mosolyogni, hogy éreztem a torkomba gyűlni a könnyeimet. Egyetlen gyönyörű, őszinte mosolytól.
Lehajoltam és egy finom csókot nyomtam a kézfejére, majd kihúztam az ujjaimat az övéi közül.
- Csak felkötöm a hajad - mosolyogtam rá gyengéden, mire az előbbi ijedt kifejezés azonnal eltűnt az arcáról, ő pedig lehunyta a szemét.
Óvatosan elsepertem az izzadt tincseket a homlokáról, majd a csuklómról levett vékony hajgumival egy egyszerű kontyot csavartam a fejebúbjára, aztán lehajoltam, és újabb csókot nyomtam a homlokára. Ahogy kinyitotta a szemét és a tekintete megtalálta az enyémet, a külvilág egy pillanatra megszűnt létezni

Nem voltak körülöttünk műszerek, sem orvosok és ápolók, sőt, egy pillanat erejéig még Tommy sem volt ott. Csak mi ketten, az egymás iránt érzett szerelmünkkel, a közös emlékeinkkel, és mindennel, ami mi magunk vagyunk.
És mintha csak szólni akart volna, hogy róla se feledkezzünk meg, Tommy a következő pillanatban életében először felsírt, olyan hangosan, mint ahogy azután sosem.

.