BELOVED 9. rész *Silke*

Már biztosan elegetek van belőle, hogy folyton csak bocsánatot kérek, de a részeket azért még nem hozom sűrűbben. Szóval...

Bocsánat, kedves Olvasók, akik itt vagytok, olvastok és írtok nekem.

És legfőképpen Beccától szeretnék elnézést kérni, amiért minden héten gondot okozok neki.

Tényleg sajnálom.

Ölellek titeket: Silke

Louis

- Louis! - Niall erőteljes hangja kirángatott a gondolataim közül, és újra fókuszálni kezdett a szemem. - Hé, mi van veled? - kérdezte aggódva, mikor felé fordítottam a fejem. - Mióta visszajöttél úgy viselkedsz, mint aki csak testben van itt, de lélekben teljesen máshol jár. Én megértem, hogy hiányzik neked Harry, de legalább a passzokra odafigyelhettél volna, hogy ne add át a labdát folyton az ellenfélnek. - Tudtam, hogy igaza van, mégsem tudott érdekelni annyira a dolog, mint amennyire kellett volna.
- Nyertünk, nem? - löktem oda foghegyről, mire felcsattant
- Persze, miután az edző leültetett a kispadra! Komolyan, majdnem agyvérzést kapott, mikor öngólt rúgtál! De nem csak ő! Mindenkinek csalódást okoztál, Tomlinson! - emelte meg a hangját, de tudtam, hogy még így is visszafogja magát. Teljesen belevörösödött az erőlködésbe, hogy ne képeljen fel ott helyben.
- Tudom… - sóhajtottam. - És sajnálom! - néztem a szemébe, hogy tudja, tényleg komolyan gondolom. - Csak mielőtt eljöttem Washingtonból, megint összevesztünk Harry-vel, és most sem beszéltünk meg semmit... Persze tudom, hogy ez nem ok, és hogy jobban kellett volna figyelnem, de egyszerűen képtelen voltam… - Mindig megjelent előttem az arca, ahogy szomorúan néz rám, és a fülemben csengtek a szavai.
“Én is sajnálom.”
- Nem értem, hogy ha ennyire megvisel titeket a különélés, akkor miért nem vagy ott vele - szólalt meg Niall pár perc hallgatás után, és kérdőn nézett rám.
- Hogy tudnék ott lenni vele? - kérdeztem lemondóan, enyhén hisztérikus hangon. - Most is csak három napra tűntem el, és már perrel fenyegetőznek.
- Ja, mert egyszerűen csak felszívódtál. De ha kitalálnál valami jó fedősztorit, akár két hónapig is Harry mellett lehetnél, mielőtt újra játszanod kellene - jelentette ki, mire döbbenten, megnémulva pislogtam rá.
- És ezt hogy gondolod? - nyögtem ki hitetlenkedve. Olyan elérhetetlennek tűnt, hogy ez tényleg megtörténjen, mégis feléledt bennem egy apró reménysugár.
- Add elő azt a sztorit, amit majd a médiának is fogtok, hogy külföldi béranyától vártok gyereket. Harry most is mellette van, és te is szeretnél csatlakozni hozzájuk, mert már csak két és fél hónap van hátra a szülésig. A nő mellesleg veszélyeztetett terhes és gyanús, hogy koraszülés lesz, ezért szeretnél te is ott lenni. Ha az edzőnek adod ezt elő, nagyobb a valószínűsége, hogy megkapod az engedélyt egy három hónapos szünetre - szúrta közbe. - Aztán ha már Washingtonban lesztek, csak el kell tűnnötök a nyilvánosság elől. Még az elején említettetek valami olyasmit, hogy a klinika egy társasház egyik emeletét foglalja el, és több lakás összenyitásából lett kialakítva. Szóval valószínűleg a legtöbb szoba elég nagy, hogy akár ott éljetek pár hónapig.
- Te tényleg gondolkoztál ezen - szólaltam meg pár perc döbbent csend után, és elképedve néztem Niallre.
- Láttam rajtatok, mennyire szenvedtek a távolságtól, úgyhogy elhasználtam pár agysejtemet, hogy előállhassak valami életképes tervvel - mosolygott rám kedvesen. - Persze, ez sem tökéletes, mert Harry-nek még majdnem négy hónapja van hátra, de jobb, mint az az állapot, amiben egy jó ideje tengődtök.
- Köszönöm - öleltem magamhoz. Ez az ötlet egyszerűen fantasztikus volt. A legjobb dolog, amit az utóbbi időben hallottam, és hogyha Niall nem áll elő vele, akkor még mindig csak magunkat gyötörve toporognánk egy helyben.
Felpattantam a helyemről, és hiába kiabálta utánam Ni, hogy várjak, amíg az edző lenyugszik, én képtelen voltam akár csak egy másodpercet elvesztegetni abból az időből, amit akár Harry-vel is tölthetnék, a karjaimban tartva őt.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, a szívem őrülten kalapált, és csak az járt a fejemben, hogy mindjárt láthatom Harryt. Meg akartam ölelni, a karjaimban tartani őt, megcsókolni, és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Mindennél jobban vágytam rá, hogy végre vele legyek.


Harry

Lihegve vetettem a hátam az egyik falnak, és a hasamra szorítottam a kezem. Csak rohantam, amerre láttam, mindent és mindenkit félrelökve az útból, így fogalmam sem volt, hol vagyok. Most kellett volna kétségbeesnem, hogy mégis hogyan jutok vissza, de ez a gondolat eltörpült amellett, miszerint Lou ismét magamra hagyott.
Egy alakot pillantottam meg a szemem sarkából, aki kivált a tömegből, és egyenesen felém tartott. Még jobban lehajtottam a fejem, hogy az előre hulló, göndör tincsek eltakarják a profilom, és a földet kezdtem pásztázni. Tudtam, hogy ezzel már elkéstem, de egyszerűen képtelen lettem volna jópofizni egy paparazzival, vagy egy rajongóval. Csak csendet akartam.
Két fekete tornacipő jelent meg a látóteremben, a tulajdonosuk viszont nem szólalt meg, csak mellém állt, és ő is neki támaszkodott az épület falának. Percekig álldogáltunk egymás mellett, mire felsóhajtottam, és felé fordítottam a fejem.
Zayn halványan, szomorúan mosolyogva nézett rám, csokibarna szemeiben megértéssel. A pillantásunk összekapcsolódott, miközben sikertelenül próbáltam lenyelni a torkomban lévő gombócot, és előtörtek a könnyeim. Hozzá léptem, átöleltem a derekát, és a mellkasába fúrtam az arcom, ahogy rázni kezdett a zokogás.

- Hogy kerültél oda? - kérdeztem rekedten, mikor mellém állt, és egy bögre meleg teát nyomott a kezembe.
Elég feltűnő volt, hogy az utca kellős közepén két pasi ölelkezik, miközben az egyikük éppen szétbőgi a fejét, úgyhogy hamar szép kis tömeg gyűlt körénk. Csak percek kérdése volt, hogy felismerték Zaynt, utána pedig azt sem volt nehéz kitalálni, kihez tartozhat a göndör hajzuhatag, így végül bepattantunk egy taxiba, és visszahozattuk magunkat. Már biztos tele van a net a képekkel, ahogy pirosra sírt szemekkel, Zaynt ölelve, a karjával a vállamon sietünk a kocsiig.
- Végig követtelek - ült le mellém, és belekortyolt a teájába.
- De nem úgy volt, hogy csak estefelé érsz vissza? - kérdeztem szemöldökráncolva.
- Lou hívott - mosolygott rám szelíden. Már az említésétől is görcsbe rándult a gyomrom.
- Ó… - nyögtem ki értelmesen, aztán a számhoz emeltem a bögrét, és nagyot kortyoltam.
- Tíz körül felhívott, hogy délben indul a gépe, és még nem szólt neked róla. Aggódott miatta, hogy fogod fogadni a dolgot, ezért megkért, hogy minél hamarabb érjek ide.
- Te pedig jöttél, mert tudtad, hogy majd pátyolgatni kell - jegyeztem meg halkan.
- Azért jöttem, mert tudtam, hogy ez megint a padlóra fog küldeni. Melletted akartam lenni, és segíteni neked, hátha legalább egy kicsit elviselhetőbbé tudom tenni a hiányát. Ezért vagyok itt - mondta a szemembe nézve. A szavai hirtelen ráébresztettek valamire. Valamire, amire eddig sosem gondoltam, pedig végig itt volt az orrom előtt.
- Ezért vagy Washingtonban is, igaz? Nem költöztél be egyből, de végig az volt a szándékod, hogy vigyázz rám - gondolkoztam hangosan. - Nem kellett volna csak ezért áthelyeztetned magad - tiltakoztam. - Biztos van amit ahelyett csinálhatnál, hogy engem pesztrálsz…

- Nincs semmi olyan, amit szívesebben csinálnék, és fontosabb lenne ennél - szakított félbe, és rám mosolygott, mielőtt felállt.
- De akkor nem tölthetnél együtt több időt Luke-kal? - kérdeztem, mikor visszajött a konyhából, lehuppant mellém a kanapéra, és egy szendvicset nyomott a kezembe. - Biztos szeretne több időt veled tölteni…
- Okos srác, úgyhogy megértette, miért fontosabb ez, mint hogy elkísérjem őt a turnéjukon. A szünetekben meglátogat, és ha végeztek az utolsó állomáson is, akkor együtt elutazunk valahova.
- Biztos hiányzol neki - mondtam halkan. - Hidd el, tudom, miről beszélek.
- Holnap is találkozunk - ellenkezett, de már ő sem tűnt olyan biztosnak abban, hogy ennyi elég a párjának. Vagy hogy saját magának elég-e.
- Beszéljétek meg holnap, amikor találkoztok, és menj vele, ha mindketten ezt szeretnétek. Én megleszek. Amúgy is, Lottie egy hét múlva már jön is vissza, szóval nem lennék sokat egyedül - győzködtem, és a kezére fektettem a tenyerem. - Köszönöm, hogy ennyire törődsz velem, de ne hagyd a kapcsolatodat tönkremenni valaki más problémái miatt. - Elmosolyodtam, mikor láttam rajta, hogy megadta magát, és megpaskoltam a kézfejét.

- Ez reménytelen… - motyogtam. Ledobtam magamról a takarót, aztán kimásztam az ágyból, és a konyha felé vettem az irányt.
A sötétben botladozva, kezemben egy pohár meleg tejjel vánszorogtam el a kanapéig. Leültem, a hátam a karfának támasztottam, és egyszerre elszürcsöltem a poharam teljes tartalmát, aztán letettem a kis dohányzóasztalra. Magamra terítettem egy plédet, oldalasan visszaültem, nekidőltem a kanapé háttámlájának, és felhúztam a lábaim, miközben a kezem a hasamra siklott.
- Szia, Tommy - suttogtam, és cirógatni kezdtem a pocakom a pizsamafelsőmön keresztül. - Sajnálom, hogy ilyen későn zavarlak, de nagyon magányos voltam… - motyogtam, és elszorult a torkom, mert megjelent előttem Lou arca, ahogy szomorúan nézett rám, mikor újra el kellett válnunk egymástól. - Azt hiszem, már megint butaságot csináltam… - remegett meg a hangom. - Mindig akkor jövök rá, hogy türelmesebbnek kellett volna lennem apukáddal, mikor már elment. - Feljebb húztam a pólóm, hogy közvetlenül a bőrömet tudjam simogatni. A fejem a háttámlára hajtottam, és a szememmel követtem a láthatatlan vonalakat, amiket a mutatóujjammal rajzoltam. - Remélem, gyorsan eltelik az a pár hónap, amíg megszületsz - sóhajtottam. - Már nagyon várjuk, hogy a karjainkban tarthassunk. Vajon milyen leszel majd? - ásítottam. - Remélem, hogy nagyon fogsz hasonítani apukádra, és hatalmas, kék szemekkel, és barna hajjal születsz. Rám nem fogsz hasonlítani, de nem baj, mert az első testvéred az én göndör hajamat és zöld szemeimet örökli majd. Te leszel az ő bátor nagytesója, aki megvédi őt, mikor mi nem vagyunk ott, és akit mindenkinél jobban fog szeretni… - motyogtam, és hagytam, hogy lecsukódjanak a szemhéjaim, mert már ólomsúlyúnak éreztem őket.
Álmomban egy kicsi Louis-val és egy kicsi énnel fociztunk a hátsókertünkben. A gyerekek göndören kacagtak, mikor sikerült minket kicselezniük, vagy gólt rúgtak, és Tommy felkapta kicsi ént, mikor megnyerték a meccset. Megpörgette a levegőben, mire a pici nevetve visítozott, és átölelte a bátyja nyakát, göndör haja pedig a levegőben szálldosott mögötte.
Az álmomban kicsi én egy hihetetlenül édes kisfiú volt, ami megmelengette a szívem.

Zayn felébresztett hajnalban a motoszkálásával, mikor elhagyta a lakást, úgyhogy most fél úton jártam álom és ébrenlét között. Nagyon régóta most először, az elmém kiürült, és nem nyomták a vállam a nyomasztó gondolatok, a fejemben pedig az álmomat játszottam vissza újra és újra, ami minden egyes alkalommal mosolyt csalt az arcomra.
Az ablakkal szembe állított fotelben ültem a vállamra terített pléddel, és néztem a sötét, csillagos eget. Lehajoltam, felvettem a teámat a földről, és lassan kortyolgatni kezdtem.
Még nagyon korán volt, úgyhogy megrezzentem, mikor zörgést hallottam az ajtó felől. Nem értettem, Zayn miért próbálkozik a kulccsal, mikor nagyon jól tudja, hogy nyitva van az ajtó, hiszen ő ment ki rajta. És azt sem értettem, hogy mit keres itt egyáltalán, hiszen még csak egy órával ezelőtt lépett le, hogy felszedje Luke-ot, aki egy korábbi géppel utazott, ezért a délelőtti érkezésből hajnali lett.
- Történt vala..? - fordultam hátra, de mikor megláttam az ajtóban álló személyt, a torkomra forrtak a szavak.
Álmodom? Vagy már hallucinálok is? Louis ugyanis biztosan nem állhat az ajtóban lihegve, még a tegnapi ruháit viselve, hiszen nincs huszonnégy órája, hogy elment. Minimum három hét, mire újra el tud szabadulni.
- Harry - hagyta el a száját szinte sóhajtásként, az érzékeim pedig kiélesedtek, csak ettől az egy szótól. Mire felpattantam a fotelből és felé fordultam, addigra ő már átszelte a nappalit. Előttem állt, és közelről nézett a szemembe, aztán értem nyúlt, hirtelen magához rántott, és már csókolt is, mielőtt akár csak megszólalhattam volna.
- Szeretlek! - mormolta a számba. A hajamba túrt, miközben a másik kezével a derekam karolta át, és finoman magához húzott, hogy egy lélegzetvételnyi hely se legyen köztünk.
Az ujjai a hajamban és az ajkai az ajkamon végre magamhoz térítettek. Az egyik tenyerem a tarkójára csúsztattam, a másikkal pedig a vállát öleltem át, és az eddiginél is közelebb passzíroztam magam hozzá, közben azért vigyázva Tommyra is.
- Szeretlek - súgtam vissza remegve, és eleredtek a könnyeim.

- Akkor velem lehetsz három hónapig? - kérdeztem izgatottan, és megszorítottam a hasamon fekvő kezét.
Hosszú ideig nem akartunk elszakadni egymás ajkaitól, és a nappali közepén állva csókolóztunk, míg bele nem ásítottam a szájába. Felkuncogott, aztán egy édes puszit nyomott a számra, és kézen fogva kezdett húzni a háló felé. Befeküdtünk az ágyba, hátulról átölelt, a kezét pedig a hasamra simította, és elmesélte, hogy mi történt a meccsen, aztán felvázolta Niall ötletét, és a nem épp barátságos hangvételű tárgyalást az edzővel, aki először úgy nézett ki, mintha ott helyben képes lenne megölni őt, de végül elengedte. Azért még utána szólt, hogy “csak akkor gyere vissza három hónap múlva, ha már újra tudsz focizni”. Ezután egyből rohant a reptérre, felszállt az első gépre, és egyenesen ide jött.
- Igen - mondta, és éreztem a hangján, hogy mosolyog.
Belecsókolt a nyakamba, mire elégedetten felsóhajtottam, aztán csak feküdtünk csendben, egymás lélegzetvételeit hallgatva. És akkor hirtelen éreztem valamit…
Mintha buborékok pattantak volna a hasamba, egy finom kis nyomás, amit először fel sem fogtam, csak mikor újra megismétlődött.
- Lou! - sikkantottam, mire meglepetten megrezzent. - Tommy! Megmozdult! - kiáltottam izgatottan. - Érzed? - kérdeztem, és odanyomtam Lou kezét. Eltelt vagy egy perc is, mire újra megéreztem, és hallottam, ahogy Lou élesen beszívja a levegőt. Még közelebb araszolt hozzám, mintha így jobban érezhetné a kis mozdulatokat.
- Tommy?! - mormolta bizonytalanul, és belém hasított a felismerés, hogy ő még sosem szólította meg a kisfiunkat.
Biztatóan megszorítottam a kezét, és megszólaltam:
- Tommy, itt van apa - mondtam mosolyogva. - Rúgkapálj még egy kicsit, vagy nem fogja elhinni, hogy belőled is focista lesz! - kuncogtam, mire Lou is halkan felnevetett, aztán egy puha csókot lehelt a tarkómra.
Tommy válasza erre egy, az eddigieknél sokkal nagyobb rúgás volt.




.