BELOVED 7. rész *Silke*

Sziasztok!

Silke küldi Nektek az új részt, nagyon jó olvasást hozzá. Legyen szép a hetetek!

<3 Becca

Beléptem a sötét, üres házba, és mélyet sóhajtottam, mikor csak a néma csend fogadott.
Lou nem tudott eljönni, mert pár nap múlva meccsük lesz, és az edzője plusz edzéseket iktatott be. Lehetetlen volt elszabadulnia, én mégis összevesztem vele, mikor a telefonban elmondta, hogy most nem tud itt lenni velem.
Egy hónap telt el szilveszter óta, ami azt jelenti, hogy hetek óta nem láttam Louis-t, csak webkamerán keresztül, és ott is csak rövid időkre, mert valamelyikünk mindig hullafáradt volt.
Ledobtam a kabátom, lerúgtam a csizmáimat, a bárszekrény felé indultam, és megfogtam egy üveget, hogy aztán megdermedjek a mozdulat közepén. Nem ihatok.
Újabb sóhajjal tettem vissza a whiskyt a helyére, aztán elindultam a hálószoba felé. Hiába vagyok itt már négy hónapja, még mindig úgy érzem magam, mintha csak egy kiruccanáson lennék.
Egy nagyon hosszú, és magányos kiruccanáson.
Átgázoltam a szobán a fürdőig, a ruhákat útközben kapkodva le magamról, aztán rögtön a zuhany alá ugrottam, és a maximális hőmérsékletre állítottam a vizet. Le akartam mosni magamról az elmúlt napok feszültségét, az elhagyatottság érzését, a fájdalmat. A könnyeket, amik végigszánkáztak az arcomon, miután rácsaptam Lou-ra a telefont, és amik akaratlanul most is megindultak.
A csempének dőltem, és hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim, pedig csak azt akartam, hogy a tudatom és a testem elzsibbadjon a forróvíztől, mégsem tudtam megállítani a könnyeim.
A fejemben képek villantak fel, és a fülemben hallottam Lou hangját. Minden ünnep, amit együtt töltöttünk, a nevetése, a boldog mosolya, a viccei. Minden szeretkezés az ágyban, a pulton, a padlón, a kanapén, az erkélyen, az udvaron, bárhol, és közben a nyögései, az elsuttogott szavak, az ígéretek. Magamon éreztem a lágy érintést, magamban a finom ujjakat, és a fülem mellett a halk, szeretetteljes hangot.
Az egész testem zokogás rázta, a lábaim remegtek, és végül fel is mondták a szolgálatot. A csempének dőlve csúsztam le, és csak ültem a zuhanytálcában, lehajtott fejjel, miközben a víz még mindig záporozott rám. Az órám csipogni kezdett, ezzel jelezve, hogy ideje bevennem a terhexint, és ahogy megnéztem az időt, fásultan vettem tudomásul, hogy tíz perccel múlt éjfél. Február elseje lett, és én huszonöt éves lettem.
- Boldog szülinapot… - suttogtam magam elé, és beharaptam az alsó ajkam, hogy gátat szabjak a könnyeimnek, aztán a mellkasomhoz húztam a lábaim, és átkaroltam őket. A tüdőm nem tudott elég levegőhöz jutni, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, mindjárt kiszakítja a mellkasom. Remegő kézzel nyúltam fel, hogy hidegvizet engedjek magamra, de a mozdulat közben megszédültem, és elsötétült körülöttem a világ.

Nagyot nyögve hanyatlottam vissza a párnára, mert a hirtelen felüléstől megszédültem, és megdörzsöltem a homlokom, de a tompán lüktető fejfájás csak nem múlt el. Homlokráncolva gondolkoztam, hogy vajon mit kereshetek egy kórteremben, aztán nagyot nyeltem, mikor eszembe jutott. Ha ezt Lou megtudja...
- Felébredtél? - Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de mikor felfogtam, hogy a hang Zaynhez tartozik, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből.
Aztán szinte rögtön újra bennem is rekedt a levegő.
- Me-meddig aludtam? - dadogtam, és éreztem, hogy minden vér kifut az arcomból, ahogy a takaró alatt a hasamra simítottam a kezem.
- Majdnem tizenhárom órát. - A szavak hallatán azonnal felültem, és ledobtam magamról a takarót, nem foglalkozva a szédüléssel.
- A baba... Istenem... - motyogtam. Négy óránként kell szednem a terhexint, vagy elvetélek. És én tizenhárom óráig aludtam… - Istenem. - A könnyek elfutották a szemem, a látásom pedig elhomályosult.
- Feküdj vissza! - jött oda hozzám Zayn, és a vállaimnál fogva megpróbált visszanyomni az ágyra, de én vergődtem a fogásában.
- De a baba! - kiáltottam hisztérikusan, és már könnyek folytak az arcomon.
- Harry! - A hangja olyan erélyes volt, hogy egy pillanatra megfeledkeztem a kapálózásról. - Nincs semmi baja a gyereketeknek. Felmarkoltam pár kémcsövet, miután téged bepakoltak a mentőbe, és Hesse meg Arbogast személyesen jöttek el a kórházba, így a kezelőorvosod engedélyezte, hogy valamelyik ápolónő intravénásan beadja a szert, míg alszol. - Vagy egy percig csak bámultam rá, de végül nem tudtam legyőzni a késztetést, és a nyakába ugrottam. A karjaimat köré csavartam, miközben hatalmas, cuppanós puszit nyomtam az arcára.
- Köszönöm - leheltem megkönnyebbülten, és szorítottam az ölelésen.
- Jól van, Hazz. Minden rendben - simogatta a hátam, és csak most vettem észre, mennyire egyenetlen a légzésem. Még a vállaim is rázkódtak, mintha zokognék.
- Igen… - sóhajtottam. - Minden rendben. - Elváltam tőle és visszaültem az ágyra, mert a lábaim elgyengültek, és úgy éreztem, nem bírják megtartani a súlyom. - Egyébként mi történt?
- Fél egy előtt nem sokkal értem az apartmanba, mert a munkahelyi parti rettentő volt, így korán leléptem. - Közben egy kancsóból vizet öntött az éjjeliszekrényen álló pohárba, és felém nyújtotta, én pedig hálásan fogadtam el. - Egyből a fürdőszoba felé indultam, de hallottam, hogy csobog a víz, ezért először kopogtam. Nem szóltál vissza, hiába szólongattalak, úgyhogy bementem, és a zuhanykabinban az oldaladon fekve találtam rád, miközben záporozott rád a forróvíz - nézett rám rosszallóan, de láttam rajta, hogy igazán megrémült, mikor úgy talált. - Törölközőbe csavartalak, aztán pofozgattalak, de nem tértél magadhoz. Hívtam a mentőket, aztán amíg rájuk vártam rád adtam pár ruhát - intett a széken lévő összehajtogatott ruhák felé. - Hagytam, hogy elvigyenek, miután megmondták, melyik kórházba szállítanak, megkerestem a gyógyszert és a telefonod, aztán kocsiba ültem, felhívtam Arbogast, és felvázoltam neki a helyzetet. Fél óra múlva már mindketten itt voltak, és azon filóztak, hogy vajon az éjféli adagod bevetted-e, vagy már régebb óta voltál kiütve. Rengeteg orvosi szakszó röppent fel, mire végül a köpcös közölte, hogy “csak magát hibáztathatja, ha nem vette be, és emiatt komplikációk lépnek fel” - utánozta Mr. Arbogast hangját -, úgyhogy végül hajnali négykor kaptad meg az első szurit. Az orvosod szerint a kimerültség meg a túl sok stressz miatt ájultál el. Azon kívül, hogy leesett a vércukorszinted, és egy kicsit alultáplált vagy, a vizsgálatok nem mutattak ki semmiféle betegséget. A dokival alá akartunk íratni egy titoktartási szerződést miután rájött, hogy terhes vagy, de azt mondta, ne pazaroljuk ilyesmire az időnket, mert orvosként az a kötelessége, hogy segítsen a betegein, mellesleg amúgy sem állna szándékában már most tönkretenni egy még meg sem született gyermek életét - darálta le egy szuszra.
- És a paparazzik? Mióta kiderült, hogy hol lakom jelenleg, és hogy te is velem élsz egy ideig, azóta folyton a környéken ólálkodnak - mondtam aggódva, és az alsó ajkam kezdtem rágcsálni. - Nem akarom, hogy Lou megtudja az újságokból, mi történt…
- Azt hiszem, amiatt nem kell aggódnod. - Félve sandítottam fel Zaynre, mert a hangneme nem túl sok jót ígért, és ahogy megláttam az arcát, már tudtam, hogy megtette.
- Nem mondhatod komolyan - nyöszörögtem. Törökülésben ültem az ágyon, előre görnyedtem, és a tenyerembe temettem az arcom. - Felhívtad? Képes voltál felhívni?! Ó, istenem, tuti, hogy kiakadt. Most kurvára mérges… - Hirtelen egy új gondolat villant fel a fejemben. A rémülettől megfeszültek az izmaim, és magam elé meredve hagytam, hogy átjárjon a kétségbeesés. - Nincs itt - suttogtam. - Felhívtad, de ő nincs itt - remegett meg a hangom. - Annyira haragszik rám, hogy már látni sem akar… Vagy elege van abból, hogy folyton a távolság miatt panaszkodok, és… - Még folytattam volna a különböző, rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek felsorolását, de Zayn megmentett a saját kínzó gondolataimtól azzal, hogy a vállamra tette meleg tenyerét, és megnyugtató hangon kezdett beszélni.
- Bármelyik percben itt lehet - mondta, és közben leült mellém az ágyra. Szólásra nyitottam a szám, de ő folytatta, mielőtt akár csak egy hangot is kiadhattam volna: - Az én hibám, hogy még nincs itt, mert csak akkor hívtam fel, mikor már lenyugodtak a kedélyek. Megpróbáltam megnyugtatni, de olyan ideges volt, hogy végül rám csapta a telefont. Aztán majdnem egy órával később visszahívott, és bocsánatot kért, amiért bunkó volt. Tipikus Louis - mosolyodott el. - Miután végighallgatott elmesélte, hogy hiába sikerült jegyet vennie, bekerítették a paparazzik, és lekéste a gépét, emiatt pedig eldurrant az agya, és “hülyeséget csinált” - mutatott idézőjelet az ujjaival. - Nem mondta el, hogy mit - rázta meg a fejét, mikor meglátta az arckifejezésem. - De a neten már lehet, hogy fent van. - Kicsit oldalra dőlt, és megemelte a lábát, aztán a farzsebéből előhúzta a mobilját, és lázasan kezdett keresni a legújabb hírek között. - Megvan! - kiáltott fel izgatottan pár percnyi keresés után. - Louis Tomlinsont ma…
- Akár én is elmondhatom. - Mindketten az ajtó felé kaptuk a fejünk, és azonnal felpattantam, ahogy megláttam Lou-t az ajtóban állva, vállán egy fekete sporttáskával. Fehér-kék Adidas pulcsit, fekete, feszes csőnadrágot, és szürke-fehér tornacipőt viselt. A haja kócosan hullott a homlokába, az arca nyúzott volt és két napos borosta fedte, a szemei pedig kifejezéstelenül szegeződtek rám.
- Öhm, szia… - mondtam bénán, és golflabda méretűre zsugorodott a gyomrom, miután nem köszönt vissza.

- Milyen az együttélés Zaynnel? - kérdezte Lou, és belefújt a kezében lévő pohárba, amiből friss kávé illata szállt fel.
A kórházi ágy szélén ültünk, mindketten magunk elé meredve, és csak a falióra kattogása zavarta meg a csendet. Miután Lou megjött Zayn azt mondta, hogy be kell mennie dolgozni (nem mintha elhinném, hogy vasárnap is behívják az ügynökségbe…), de majd estefelé még visszajön, aztán el is tűnt, mielőtt kettőt pisloghattam volna. Lou-val csak néztünk egymásra, és a másodpercek elteltével egyre erősebben szorította össze a szívem és a torkom a félelem. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, és ez hihetetlenül megrémített. Idegesen elmosolyodtam, mikor már nem bírtam a csendet, és megkértem, hogy üljön le, amíg hozok egy kis kávét az automatából. Nem szólaltunk meg, mióta visszaértem, és odaadtam neki a poharat, úgyhogy egy pillanatra kizökkentett a gondolataimból a kérdése.
- Ó, ööö… Jó - feleltem zavartan, mert nem igazán tudtam, hogyan jött most ez ide. - Mármint, igazából sokszor vagyok egyedül a lakásban, mert a beosztásunk miatt pont elkerüljük egymást, de mikor ketten vagyunk, akkor minden flottul megy. - Feszülten csacsogni kezdtem, és ahogy telt az idő, úgy lettem egyre idegesebb, mert Lou csak ült mellettem, és nézett rám, de nem szólalt meg. Semmit sem reagált, bármit is mondtam, és a hallgatásával egyre jobban megijesztett.
- Ez így nem fog menni - vágott közbe, mikor éppen azt ecseteltem, Luke mikor jön Washingtonba legközelebb, és hogy azt mondta eljön hozzánk is két napra, mert végül ki tudtak harcolni egy kis szabadidőt.
- Ó, hát, Luke azt mondta, hogy már mindent elintézett, szóval nem hiszem, hogy gond lenne…
- Nem az - szakított félbe nyugodtan. - Ez nem fog menni - mondta, miközben a mutatóujjával hol rám, hol magára mutatott.
- M-mi? - dadogtam. Egész testemben remegni kezdtem, az arcomból kifutott a vér, és nem tudtam mást tenni, mint meredten bámulni Lou-ra. Nem fog menni a távkapcsolat?
- Túl messze vagyunk egymástól - emelte fel a mutatóujját. - Túl keveset találkozunk. - Középsőujj. - Túl keveset beszélünk, mert az egyikünk sosem ér rá. - Gyűrűs. - Nem törődsz magaddal. Le vagy fogyva, nem eszel rendesen, az immunrendszered gyenge. - Kisujj, és az egyik legrosszallóbb tekintet, amit valaha láttam. - Ez egyáltalán nem egészséges, és a babának sem tesz jót. De mivel az kivitelezhetetlen, hogy én ideköltözzek, vagy hogy te gyere vissza LA-be, és vigyük magunkkal a köpcöst is, ezért olyan megoldáshoz kell folyamodnunk, amit normális esetben nem tennénk. - Mélyet sóhajtott, én pedig felpattantam az ágyról, és ijedten meredtem rá, miközben a hasamra csúsztattam a kezem. Egyből a legrosszabb jutott eszembe.
- Nem vetetjük el Tommyt! - kiáltottam, a mellkasom pedig hevesen emelkedett és süllyedt.
- Miii? - Lou szemei döbbenten kikerekedtek, az ajkai elnyíltak, és ő is felpattant az ágyról.
- Nem vetetjük el… - ismételtem, de közbevágott.
- Nem, nem! - rázta meg a fejét. - Azt mondtad, hogy Tommy!? Kisfiú? - kérdezte, és izgatottan közelebb lépett hozzám. A szemei örömteli csillogásától kicsit megnyugodtam, de a kezeim továbbra is védelmezően tartottam a hasamon.
- Én ne-nem tudom - vallottam be őszintén. - Még nem láttuk az ultrahangon, szóval nem tudom. Csak kicsúszott - ráncoltam a homlokom. Azt sem tudtam, honnan jött egyáltalán ez a név. Még nem igazán beszélgettünk arról, hogy mi lesz a neve, ha megszületik. Mindig is olyan távolinak tűnt a kilencedik hónap vége, most meg már majdnem a félidőnél tartok. - De ha elvetetjük, akkor semmilyen nem lesz - mondtam csendesen, és félve néztem Lou-ra.
- Dehogy vetetjük el! - jelentette ki határozottan. - Félreértettél. Arra gondoltam, hogy holnap felhívom Lottie-t, és megkérem, hogy gondoskodjon rólad. Beszéltem vele, míg a taxiban ültem, és felajánlotta, hogy beköltözik hozzátok egy időre. Meg se próbálj vitatkozni! - emelte felém a mutatóujját, mikor rögtön ellenkezni akartam. - Fogytál, mióta terhes vagy. Ez így egyáltalán nem egészséges. Árnyékként fog követni, és ügyelni fog rá, hogy ne terheld túl magad, és rendszeresen étkezz.
- De...
- Legalább értem egyezz bele! - kérte, és sóhajtott, miközben közelebb lépett hozzám. - Szinte nem is emlékszem, mi történt azután, hogy Zayn felhívott, annyira aggódtam érted… Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb itt lehessek veled, ezért először fel sem fogtam, mit tettem, mikor behúztam annak a fényképésznek - felnyúlt, és megdörzsölte a halántékát, én pedig most vettem észre, mennyire fáradt is valójában.
A kezéért nyúltam, összekulcsoltam az ujjainkat, és az ágy felé kezdtem húzni, kérdő pillantására pedig csak egy halvány mosollyal válaszoltam.
- Oké. - Csak ennyit mondtam, ő mégis megértette.

- Egyébként nekem tetszik a Tommy - törte meg a csendet Lou halk hangja.
A keskeny kórházi ágyon feküdtünk, szorosan egymásnak simulva, a keze át volt vetve a derekamon, és az ujjaimmal játszott, miközben valami régi, lassú dalt dúdolt.
- De te mindig egy kis hercegnőt szerettél volna, nem? - kérdeztem hasonlóan csendesen. Eleanor mesélte valamikor, hogy Lou mennyire odavan az aranyos kislányokért, ezért természetesnek vettem, hogy ő lányt szeretne, de erre már szinte az álom határán gondoltam csak vissza, mert hiába aludtam át a fél napot, Lou meleg, megnyugtató ölelése elringatott, és már alig tudtam nyitva tartani a szemem.- Nekem már van egy hercegnőm - kuncogott a fülem mellett, aztán puszit nyomott a tarkómra. Boldog mosollyal az arcomon aludtam el.
.